Több mint 100 könyv született a kezei között, ám a fia mégis azt érezte, hogy az apja figyelme csupán a művekre irányul.
Negyven évvel ezelőtt, 1984. december 27-én távozott az élők sorából Kosáryné Réz Lola, aki nem csupán író és műfordító volt, hanem a huszadik század húszas és harmincas éveinek egyik legnépszerűbb női hangja. Művei sokak szívébe belopták magukat, és öröksége máig hatással van az irodalomra.
A múlt század egyik legismertebb magyar írója a felvidéki Selmecbányán (jelenlegi nevén Banská Stiavnica, Szlovákia) látta meg a napvilágot Richter Eleonóra néven 1892. december 7-én. Apja, aki a Bányászati Akadémia utolsó rektora volt, a Trianon utáni időszakban Sopronba helyezte át az intézményt, és ő volt az, aki családja nevét is magyarosította. Eleonóra fiatalon, mindössze hétévesen kezdett el verseket írni nagyapja bátorítása nyomán. Gyermekkorában írásai felvidéki lapokban jelentek meg, és pályázatokon is sikerrel szerepelt. Az első világháború idején háborúellenes költeményeket publikált. A kereskedelmi iskolát követően zenetanulmányokat is folytatott, 1912-ben pedig zongoratanárához, Kosáry Jánoshoz ment feleségül. Házasságukból egy fiú és egy lány született, és Kosáry Domokos, aki neves történészként a Magyar Tudományos Akadémia elnöke lett, különösen kiemelkedett a családból.
Amikor Selmecbánya a második évezred elején, az első világháború végén, Csehszlovákia része lett, a család Sopronba, majd Budapestre költözött. Ezen a helyszínen bontakozott ki Lola irodalmi pályafutása. Kosáry Domokos, fia, emlékezete szerint édesanyja...
Kosáryné 1920-ban aratta első nagy írói sikerét, amikor Filoména című regényével, amely egy cselédlány tragikus történetét mutatja be, megnyerte az Athenaeum könyvkiadó pályázatát. Írásaiban megjelennek a régi magyar Felvidék városai és tájai, történelme, Selmecbánya szakadékos utcáival, diákéletével. Legigényesebb írói vállalkozása az asszonysorsokat megörökítő tetralógiája, amelynek első kötete 1942-ben jelent meg Asszonybeszéd címmel, ezt követte a Perceg a szú 1944-ben, a Vaskalitka 1946-ban, majd a Por és hamu 1947-ben. Az öt nemzedéken átívelő, 2500 oldalas regényfolyam cselekménye 1686-ban kezdődik és 1944 nyarán zárul. A könyvek nemcsak a nőemancipáció és a magyar asszonyok életét ábrázolják, de az egész magyar nemzet sorsát is.
Kosáryné Réz Lola a múlt század 20-30-as éveinek legkedveltebb leányregényeit alkotta meg, melyekben a családi élet és a gyermeknevelés szívből jövő ábrázolásával teremtett egyedi női sorsokat. Olyan ideálokat formált meg, amelyeket a kor úrilányai követendő példaként állítottak maguk elé. Műveiben – mint például az „Egy hordó bor”, a „Porszem a napsugárban” és a „A vén diák” – a szegénység iránti empátia, a gyermekek iránti mély szeretet, valamint a másokért hozott áldozatok értelmes volta iránti hit bontakozik ki, tükrözve a kor társadalmi és érzelmi értékeit.
Kiemelkedően kreatív író volt, akinek művei széles körben népszerűsödtek. 1921 és 1944 között összesen 38 ifjúsági regényt publikált, ezek közül több, mint például a Tibi-történetek, több kiadást is megélt. Aktív munkatársa volt a Nyugat című folyóiratnak, valamint az Új Idők, az Én Újságom és a Magyar Lányok című periodikáknak is.
Több mint hetven kötetet ültetett át magyar nyelvre angol, német és francia művekből. Fordította Agatha Christie és Pearl Buck regényeit, továbbá Karl May klasszikus Winnetouját, valamint Margaret Mitchell híres művét, az Elfújta a szél-t. Kosáryné 1927. január 10-én alapító tagja volt a Magyar Írónők Köre nevű irodalmi társaságnak, amely 1949 szeptemberéig működött. Ennek a közösségnek az volt a célja, hogy egyesítse a magyar írónőket, és képviselje, valamint védje szellemi és szociális érdekeiket.
Életében utolsó kiadott műve 1958-ban a Leányfurfang című regény volt, ezután távozott az irodalmi életből, de nem önszántából. Nem illett az akkori rendszer elfogadott íróképébe, nem annyira nőíró volta, mint inkább származása, műveltsége, valláserkölcsi felfogása miatt. Megkapta az "úri dilettáns" címkét: afféle írogató hölgy, aki jó képességei, minden jó szándéka és tagadhatatlan szociális érzéke ellenére nem vehető egészen komolyan. Otthon továbbra is alkotott maga és családja számára, de életének utolsó harminc évében nem publikálhatott. Az Írószövetségből is kizárták, és csak pár héttel 92 éves korában, 1984. december 27-én bekövetkezett halála előtt vették vissza. Az írónőnek több mint 100 saját műve és közel 70 műfordítása jelent meg. 2013 januárjában, születésének 120. évfordulója alkalmából emléktáblát állítottak a tiszteletére az újbudai Fadrusz utca 2. szám alatti házban, ahol családjával élt 1933-tól 1942-ig.
