"A gazdasági demokrácia akkor válik kevesek uralmává, amikor a gazdasági rendszer megbicsaklik és nem teljesít."

Amikor a tervgazdaság működési problémái egyértelművé váltak, Liska Tibor, a száz évvel ezelőtt született Széchenyi-díjas közgazdász, elérte "csodadoktori" pályafutása csúcsát. Ha az ő perspektívájából tekintünk a magyar gazdaság mai helyzetére, a látvány riasztó.

A bankrabló nem válik pénzügyi-gazdasági szakértővé attól, hogy megragadja a pénzeszsákot. Ellenkezőleg! Az erőszakban és nem az önkéntes, kölcsönösen előnyös cserében szerez gyakorlatot. (...) A pénzt törvényesen és törvénytelenül elrablók tehát csak annyiban hasonlítanak egymásra, hogy mindkettő onnan akar rabolni, ahol van pénz

A Közgazdasági Szemle 1988. évi 2. számában Liska Tibor éles vitába szállt Domenico Mari Nuti olasz közgazdásszal, amely a közvagyon kezelésének és elosztásának kérdéseit boncolgatta. Harminchét év távlatából a diskurzus relevanciáját az adja, hogy milyen szabályozási keretet kellene kialakítani ahhoz, hogy a közvagyonhoz való hozzáférés és annak működtetése valóban demokratikus, nyílt verseny keretein belül, átlátható módon valósuljon meg. Olyan rendszert kellene létrehozni, ahol a jelentős vagyoni források nem csupán néhány kiváltságos egyén kezében összpontosulnak, és ahol a kormányzati döntések nem a klientúrák megerősítését szolgálják.

Aligha lehet puszta véletlen az a szóbeli egybeesés, hogy Orbán Viktor a 2010-es választási győzelme után hasonló kifejezéseket használt a Magyar Nemzetnek adott interjújában.

A pénzhez csak abból a forrásból nyúlhatunk, ahol valóban létezik.

A bankadó bevezetésének indoklása során a kormányzat egy új pénzügyi korszakot hirdetett meg. Ezt követően a pénzelvételi gyakorlat számos különadóval bővült, amelyek különböző ágazatokat sújtottak, és a magánnyugdíjpénztári vagyon államosítása is a színre lépett. Az elmúlt tíz év során a magyar bankrendszer jelentős része került a kormány és szoros szövetségesei kezére, törvényi keretek között, vagy éppen azokat megkerülve. Például a Takarékbank esetében a tulajdonosi jogok drasztikus csökkentésével próbálták biztosítani a kontrollt.

A közvélekedés szerint Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank vezetője, 266 milliárd forintot emelt ki a bank kasszájából, amelyet különféle alapítványokba fektetett. Ezzel kapcsolatban hivatalosan is kiderült, hogy a feltárt vagyonvesztés bizonyítja, hogy a rablók nem váltak "pénzügyi-gazdasági szakértőkké". Ezzel ellentétben az állami bankok helyzete még bizonytalan, hiszen a kockázatok csak most kezdenek körvonalazódni. Ha a kormányhoz közeli üzleti körök számára túlzottan liberálisan hiteleznek, és a nagy adósok közül néhány a jövőben nem tudja visszafizetni az adósságát, akkor ezek a bankok súlyos problémákkal nézhetnek szembe.

Liska frappáns megfogalmazásával az állami újraelosztást nem másnak, mint fosztogatásnak és osztogatásnak nevezte, mindezt egyszerű, de lényegre törő módon. Ez a jelenség nem csupán egyedi eset, hanem a tervgazdaság egész rendszerére kiterjedt, ahol a párt szándékai szerint osztották a forrásokat: pénz jutott arra, amire a hatalom akarta, míg más területekről elvették, ha az célszerűnek tűnt. Két harmados parlamenti többség birtokában pedig ennek az elvi lehetősége továbbra is adott, sőt, akár a vállalkozások vagyonát is érintheti. Mindeközben a közszféra alig részesül az ilyen intézkedések előnyeiből.

Az a régi mondás, miszerint az ebül szerzett jószág ebül vész el, különösen találó napjainkban. A költségvetési finanszírozás épp a legnagyobb értékkel bíró, legfontosabb területeken – mint a tudomány, kultúra, egészségügy, szociális védelem és közbiztonság – idéz elő a legjelentősebb problémákat és károkat.

- szűrte le Liska a tanulságot, amit a mai szociális, egészségügyi és oktatási rendszer állapota is bizonyít.

Liska tanainak esszenciája egy frappáns mondatban megfogalmazható: a föld ne csupán annak tulajdona legyen, aki megműveli, hanem annak a keze alatt álljon, aki a leghatékonyabban képes művelni. Ehhez egy innovatív elméleti modellt dolgozott ki, amely lehetőséget ad arra, hogy a tulajdon nem az államé, és nem is magánszemélyeké, hanem egy közösségi jellegű társadalmi tulajdon legyen. Ennek működtetésére nyílt pályázatok révén lehet licitálni, így biztosítva a hatékony gazdálkodást.

Amikor a nagy állami vendéglátóipari vállalatok struktúráját átalakították, és bevezették a szerződéses üzemeltetést – ami szinte azonnali minőségi javulást hozott –, ő elszántan harcolt azért, hogy a pályázatok során ne csupán a szakmai végzettséggel rendelkezőek kapjanak lehetőséget. Fontosnak tartotta, hogy azok is esélyt kapjanak, akik talán nem rendelkeznek a hagyományos képesítésekkel.

A tudományos világban ritkán találkozni olyan mértékű szakmai öntudattal, mint amit néhány üzletvezető mutat, akik nem is olyan régen még képesítéssel nem rendelkező rendőrökként vagy sportolókként dolgoztak a vendéglátás területén. Ők büszkén hirdetik, hogy a szükséges szakmai ismereteket akár még alaposabban is elsajátították, mint azok, akik már hosszabb ideje a pályán vannak. Ugyanakkor másokban gyakran nem látják meg ezt a potenciált, és nehezen feltételezik, hogy az újabb generációk is képesek lehetnek ugyanerre a tudásra.

- fogalmazta meg a belső vállalkozási kísérletek összefoglalását 1984-ben készült tanulmányában.

A csúcson, az 1980-as évek elején Liska személyét nemzetközi érdeklődés övezte, egy pillanatra még világhírű is lett. Felkeltette a londoni The Economist főszerkesztő-helyettese, Norman Macrae érdeklődését, aki eljött az egyik vitára. Tanúja volt, miként akarta a párt megakadályozni, hogy többszáz fős hallgatóság előtt lépjenek föl. A kínos helyzetet a régi barát, a tervhivatali államtitkár Pulai Miklós mentette meg. Macrae pedig annyira lázba jött, hogy 1983-ban, Marx halálának századik évfordulóján átfogó riportot írt magyarországi tapasztalatairól és Liska életművéről.

Liska, a különc gondolkodó, kifejlesztett egy szocializmus-elképzelést, amelyről a fiatal, intelligens emberek úgy vélik, hogy képes nagyobb boldogságot hozni az emberek mindennapjaiba, mint a kapitalizmus. Bár én magam nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy a vállalkozói szocializmus valaha is felülmúlná a hagyományos magánvállalkozásokra épülő kapitalizmust, abban viszont biztos vagyok, hogy ez az egyetlen szocializmus, amely valóban működhet.

Aprólékosan végiggondolt, részben kikísérletezett modelljére a rendszerváltás után formálódó új világban nem volt igény, sokkal inkább magántulajdonra, magánvagyonra. A privatizációval lényegében eldőlt, hogy ki vált tulajdonossá és ki maradt alkalmazotti sorban, holott az ő modelljében a vállalkozás lehetősége bárki előtt megnyílt volna. Mára a rendszer egészen addig torzult, hogy a gazdasági teljesítmény nem a versenyen múlik, hanem a kapcsolati tőkén, és az állam maga vezényli a vállalkozói jövedelmek, a járadékok és a vagyon újraosztását.

"A magántulajdonosi kiváltságok újabb monopolizálásának lehetősége ellen soha nem nyújt majd teljes védelmet" - figyelmeztetett Liska. Bármennyire is élénk volt a képzelete, talán még ő sem gondolt arra, hogy két évtizeddel halála után a kormány maga monopolizálja a szolgáltatásokat, és azok egy részét Orbán Viktor közeli szövetségesének, Mészáros Lőrincnek adja át. "Mi is a meglepő Liska elképzelésében? Az, hogy a közhatalomnak csupán annyira van joga, hogy a gazdasági és piaci versenyrendszereket, valamint azok szabályait felvázolja, de ne tervezze meg a versenyeket és az azokból származó eredményeket" - emelte ki a lényeget Máriás Antal, Liska doktori téziseinek vitájában.

"Házaspár a Titanicon. A katasztrófa bekövetkezett, a feleség jajveszékel. Süllyed a Titanic - ordítja a férje fülébe. Sag schon! Nem a mi hajónk - vigasztalja meg a nyugodt férj." A viccbe hajló allegóriát Liska egyik utolsó, zajos fellépését, a Vidám válságot beharangozó Népszabadság-cikkében írta 1991 novemberében. "Akkor sem értjük, miért van válság, mi az oka, amikor már a lakosság többségének egzisztenciáját fenyegeti" - vonta le a krízisidőszakokra máig jellemző következtetést. Hasonló eredményre jutott a Nemzetközi Valutaalap minap közzétett kutatása is, amely bebizonyította, hogy a túlzottan eladósodott országokban a háztartások nincsenek tisztában a helyzet súlyosságával és a várható következményekkel. Magyarországon a felmérés idején a hazai össztermékhez viszonyított államadósság 73-74 százalék volt, ám a válaszadók átlagosan 60-62 százalékra becsülték azt. A Vidám válság-vitán az 500-600 fős hallgatóság soraiban Sárközy Tamás jogászprofesszor, Kupa Mihály pénzügyminiszter, Surányi György, a jegybank akkori elnöke és a Fideszt elnöklő Orbán Viktor is megjelent. Liska igyekezett meggyőzni hallgatóságát, hogy ne egy fránya luxushajóra kapaszkodjanak fel a jólét reményében, hanem a vállalkozó tulajdonossá válását segítsék elő. Nagy sikerrel, kevés eredménnyel.

Liska monomániás üzenete, amely a szocializmus és a kapitalizmus határait átlépő, versenyelvű vállalkozói társadalomról szólt, jelenleg talán már nem bír olyan égető aktualitással. Ugyanakkor a társadalmi örökségtőkével kapcsolatos nézetei, mint például a feltétel nélküli alapjövedelem koncepciója, ma is relevánsak. Szemléletmódja továbbra is segít a világ bonyolult folyamatai közötti eligibilitásban, akárcsak az 1970-1980-as években. Ahogy ő fogalmazott: "A gazdasági demokrácia mindig akkor szűkül politikai demokráciává, majd a kevesek uralmává, amikor a gazdaság nem teljesít." Ezen a ponton a politikai színtéren egyfajta optimizmus dominál, ami szinte minden kormány mantra-jává vált: hogy ők a lehető legkisebb rossz. Ez a helyzet ma sem változott, és a köznyelv találó megjegyzése szerint Liska valószínűleg forog a sírjában.