A magyar labdarúgás legnagyobb problémája olyan mélyen gyökerezik, hogy a gyógyításához nem elegendő a fájdalommentes megoldás.

Kovács Zoltán, aki június óta a Diósgyőri VTK sportigazgatójaként dolgozik, határozottan kijelenti, hogy a játékosértékesítés elengedhetetlen a fenntartható klubmodell kialakításához. Az egykori Újpest FC elnöki tanácsadója úgy látja, hogy a magyar labdarúgás előtt álló legnagyobb kihívás az, hogy a klubok képesek legyenek jobban kihasználni a fiatal tehetségekben rejlő lehetőségeket. A cél az, hogy a csapatok jelentős mértékben növeljék a játékjogok értékesítéséből származó bevételeiket. Kovács megjegyzi, hogy a szövetség által bevezetett négy plusz egyes "magyarszabály" is ezt a célt szolgálja: bár talán túlzottan szigorú, a szándék világos és érthető.

A DVTK júniusban új sportigazgatót nevezett ki, Kovács Zoltánt, akivel többek között arról is eszmét cseréltünk...

A Megyeri úti klub vezetésének átalakulása óta az Újpest FC elnöki tanácsadójaként tevékenykedett. Mennyire lepett meg a Diósgyőr megkeresése, hogy ismét sportigazgatói pozícióra kérik fel?

Gyorsan történtek a dolgok, bizonyos szempontból váratlanul is - kezdte a DVTK-hoz tizenkét év után visszatérő, 20-szoros válogatott korábbi labdarúgó, Kovács Zoltán az Indexnek adott interjúban. - Sántha Gergely elnök úrral jó viszonyt ápolunk, fél-egy évente tartottunk közös reggelit, de ezek korábban nem arról szóltak, hogy dolgozzunk újra együtt. Május végén felhívott, találkoztunk, akkor viszont már szó esett a közös jövőről. Még egy találkozó volt köztünk, és szinte már megállapodtunk. Épp nyaraltunk a családdal, mikor hívott, hogy szeretné hivatalossá tenni - együtt folytatjuk. Azonnal hívtam Ratatics Pétert, az Újpest elnökét, hogy tőlem tudja meg, váltok, ne piaci pletykából értesüljön. Fontosnak tartottam, hogy mind a két klubbal korrekten történjenek a dolgok.

A G7 napokban megjelent - több szempontból is becsléseken alapuló - elemzése szerint a DVTK-nál volt a második legnagyobb az összesített bértömeg az NB I 2024-2025-ös résztvevői közül, és átlagban a harmadik legjobban fizetett játékosok a miskolciak. Ha elfogadjuk a becslés helyességét, alighanem érthető, ha sportvezetői és edzői poszton is változások történtek a 6. helyen befejezett szezon után...

Nem volt alkalmam elmélyedni az elemzésben, így nem tudom, milyen számok alapján érkeztek ezek a becslések. Viszont a pénzügyi beszámolót készítő kollégáim tájékoztatása alapján tisztában vagyok azzal, hogy a cikk szerzője az alapadatok feldolgozása során olyan hibákat vétett, amelyek alapvetően befolyásolták a végső következtetéseket. Például figyelmen kívül hagyta, hogy a DVTK labdarúgó-szakosztályát üzemeltető Diósgyőr FC Kft. nem csupán a férfi és női első csapatot működteti, hanem fiú- és leányakadémiát is fenntart – ami nem jellemző az országban. Továbbá, klubunk saját hatáskörében üzemelteti a stadiont, nem pedig egy külső partner. Emellett a nem labdarúgó munkavállalók összesített bértömegét is tévesen kalkulálta, ami – hangsúlyozom, csupán papíron – magyarázatot ad a játékosok számára kijelölt magas keretre.

A cikk megállapításaival szemben én másképp látom a helyzetet. Véleményem szerint a DVTK jelenlegi helyzete – figyelembe véve a szakmai, infrastrukturális és egészségügyi hátterét – inkább az NB I elejéhez sorolható, míg a játékosfizetések tekintetében a középmezőny szintjén állunk. Éppen ezért a legmagasabb bérigényű játékosokkal nem tudunk, és nem is kívánunk versenyezni. A pályán elért teljesítményünket illetően is a felső ház elérése tűnik reális célkitűzésnek. Amikor még Fehérváron dolgoztam, mindig úgy fogalmaztuk meg a céljainkat, hogy a szezonzáró tabellának tükröznie kell a költségvetést. Akkoriban a Ferencváros volt a legnagyobb konkurens, de a Videoton második legerősebb klubként kétszer is megelőzte őket. 2021-ben aztán, amikor a harmadik helyet szereztük meg, és a kupadöntőt elvesztettük, majd kiestünk egy NB III-as csapat ellen a Konferencialiga-selejtezőből, akkor úgy éreztem, eljött az idő a távozásra. Hitem szerint ez volt a leghelyesebb döntés, és ma is így gondolom.

Azért is gondoltam felhozni a G7 elemzését, mert ha legalább nagyságrendileg igaznak fogadjuk el az adatokat, az NB I-es fizetési rangsort, az két dolgot jelenthetett volna. Az egyik - jobb játékos nagyobb fizetést kér és érdemel alapon -, hogy a DVTK keretének az élvonal második-harmadik legjobbjának kell lennie. A másik, hogy a korábbi sportigazgatók nem a legügyesebben tárgyaltak, és sokan kerültek a klubhoz az elvárható teljesítményükhöz képest aránytalanul magas bérért. Melyik következtetés áll közelebb a valósághoz?

Van ilyen és olyan játékos is a keretben, dolgoznunk kell bizonyos átalakításokon, de ez nemcsak az első csapat öltözőjét, a klub struktúráját is érintő kérdés. Hozzá kell tegyem, tizenkét év alatt elképesztő fejlődésen ment át a miskolci labdarúgás. Itt a kiemelt akadémia, itt az új stadion, továbbá ezekhez kapcsolódó, kiváló infrastruktúrát biztosító megannyi létesítmény a napi munkavégzéshez. Ami változatlan, és jó volt akkor is, jó most is, az az, hogy a klubvezetés minden szükséges információt a rendelkezésemre bocsátott. Transzparens viszonyok közé kerültem, ahol pontosan látom, milyen határaim vannak a rendszeren belül, és a rendszerünknek is az NB I-ben.

Hol húzódik a határ az eredményesség szempontjából? Milyen sportszakmai célok állnak a miskolci visszatérés mögött, amelyek megerősítették a döntés helyességét?

A szakmai célokat közösen határozzuk meg, de vezetőként ez nem csak arról szól, hogy mindenáron másodiknak vagy negyediknek kell lenni. Egyéb feladatok is vannak - például, hogy fel tudunk-e építeni nemzetközileg is versenyképes játékosokat. A DVTK háttere stabil, vannak üzleti céljaink, az én feladatom, hogy kiszámíthatóságot, nyugalmat teremtsek a keret és a szakmai stáb számára. Ha ez megvan, azt gondolom, a háttér - mind gazdasági oldalról, mind a tradíciók és szurkolói bázis részéről - adott ahhoz, hogy a legerősebb vidéki klub legyen a Diósgyőr.

Bényei Ágoston nemrégiben az Indexnek nyilatkozva megosztotta, hogy a csapat igyekezett távol tartani magát a tavaszi időszak bizonytalanságaitól, mégis, ezek a nehézségek végül beszivárogtak az öltöző falai közé, és elkerülhetetlenül hatással voltak az együttes teljesítményére. Ez a helyzet szoros összhangban áll azzal, amit céljaik között megfogalmaztak...

Játékosként én is átéltem jó néhány megpróbáltatást, és nem titok, hogy ez a csapatunk teljesítményére is rányomta a bélyegét. A klub körüli feszültség sokszor megnehezítette a dolgunkat; viharos időszakokban küzdeni igazán nehéz, hiszen amikor a környezet nem stabil, a legjobb formánkat sem tudjuk hozni. Csapatkapitányként pedig különösen érzékenyen tapasztaltam meg azt a különbséget, amikor egyedül kell szembenézni a szurkolók várakozásaival egy kudarc után, és hogyan könnyítette meg a helyzetet, ha volt mellettem olyan vezető, aki bátran vállalta a döntéseit. Jó példa erre Gyulay Zsolt, aki egykori ügyvezetőnk volt az Újpestnél. Ő is sok nehézséggel nézett szembe, és bár nem mindig a legnyugodtabb körülmények között dolgozott, mégis számíthattunk rá a kritikus pillanatokban.

A leírása alapján úgy hangzik, elég hamar eldőlt, hogy játékoskarrierje után inkább klubvezető lesz, mint edző.

Így van. Sok volt csapattársamnál világosan látszott, mennyire vonzza őket az edzői pálya – folyamatosan jegyzeteltek, amit a szakvezetőnk mondott, és mélyrehatóan elemezték az edzéseket. Én azonban más aspektusokban találtam az inspirációt. Mély tisztelettel néztem az edzőimre, Mezey Györgytől rengeteget tanultam, de sosem jutott eszembe, hogy jegyzeteljek. Az ő vezetői stílusából viszont számos értékes dolgot elleshettem.

A DVTK mögött egyike áll az ország tíz elismert labdarúgó-akadémiájának, amely komoly szerepet játszik a fiatal tehetségek felkészítésében. Az új, négy plusz egyes "magyarszabály" bevezetése kapcsán a szövetség által megfogalmazott irányelvek sok izgalmat és vitát generálnak a szakma körében. E szabály lényege, hogy az NB I mérkőzésein átlagosan öt hazai nevelésű játékosnak, köztük legalább egy U21-es futballistának a pályán kell lennie, ami nemcsak a helyi tehetségek számára nyújt lehetőséget, hanem a jövő generációjának fejlődését is elősegíti. Az akadémia vezetése és a szakmai stáb is figyelemmel kíséri a változásokat, hiszen ez a szabályozás új kihívások elé állítja a klubokat, ugyanakkor remek alkalmat teremt a fiatalok számára, hogy bemutatkozhassanak a legmagasabb szinten.

Célunk, hogy megfeleljünk az elvárásoknak, és bízunk benne, hogy sikerülni fog. Ennek tudatában vágtunk neki a feladatnak, és amikor kiderült, hogy Valdas Dambrauskas lemondása miatt új edzőt kell keresnünk, a visszatérő Vladimir Radenkoviccsal is leültünk tárgyalni, hiszen ez is része a szakmai célkitűzéseinknek. A Diósgyőr az első olyan klub a pályafutásomban, ahol kiemelt akadémia keretein belül dolgozhatok, és ez egyértelműen azt jelenti, hogy mind a klubvezetés, mind én elkötelezettek vagyunk az ajánlás teljesítése iránt. Megvannak azok a fiatal tehetségek, akik a megfelelő támogatás és játéklehetőség mellett képesek elérni az NB I színvonalát. Bár nem túlságosan sokan vannak, kiemelkedő képességű játékosokat másutt sem találunk minden sarkon. Nem szabad mindig a biztonságra törekedni; rutinos légiósok is képesek lehetnek arra, hogy egy jól teljesítő csapatot építsenek az NB I szintjén, de ilyen hozzáállással nehezen tudunk értéket teremteni a magyar labdarúgás számára, például a válogatottunk számára. Egy kiemelt akadémia támogatásával ezt kötelességünknek érezzük, függetlenül az MLSZ döntéseitől.

Még bőven az Újpest kötelékébe tartozott, amikor Csányi Sándor hivatalosan is megfogalmazta az "ajánlást". A klubkommunikációból úgy tűnt, a Megyeri úton sem fogadták kitörő örömmel a döntést. Mi ennek az oka?

Nem állítom, hogy könnyű lesz az öt irányelvnek megfelelni, de nem is olyan bonyolult, ahogyan sokan állítják. Ez üzleti kérdés: lesznek klubok, amelyek a nemzetközi színtéren való érvényesülésre törekednek, míg mások a kitűzött céljaik elérésére koncentrálnak. Például Újpesten Ratatics Péter elnök úr már tavaly nyáron is arról beszélt, hogy szeretnék, ha hosszú távon a csapat fele magyar játékosokból állna, és hogy ezek közül sokan saját nevelésűek legyenek. Azonban nem feltétlenül két éven belül akarnak elérni erre a pontra. A kényszer – még ha az MLSZ céljai érthetőek is – ritkán esik jól. Diósgyőr sportigazgatójaként azt ígérhetem, hogy Miskolcon mindent megteszünk a tehetségeink támogatásáért, hogy ne vesszenek el.

Valóban megállja a helyét az a vélemény, miszerint a tehetségek és menedzsereik gyakran olyan fizetési igényekkel lépnek elő, amelyek józan ésszel nehezen indokolhatók. Ezen igények mögött sokszor az a hozzáállás áll, hogy a közönség előtt való szereplés által generált extra bónuszokkal próbálják alátámasztani a magasabb díjazást.

Találkoztam ilyen példával is, de azt kell mondjam, hosszabb távon egyik esetben sem volt kifizetődő. Aki már tizenhét-tizennyolc évesen, élete nagy lehetősége előtt állva is csak a pénzre fókuszál, arra, hogyan lehet rövid távon a lehető legtöbbet keresni, az ritkán rendelkezik azokkal a képességekkel, ami a későbbi eredményességhez kell. Nem azt gondolom, hogy elszemtelenedtek volna a magyar tehetségek. Egy fiatal alapesetben, főleg hogyha tényleg ügyes, akkor természetes, hogy szemtelennek tűnik. Ha nincs az átlagnál nagyobb egóval megáldva, nem is érvényesülhet korosztályos szinten sem. Nekem ezzel nincs bajom, még csak azzal sincs, hogy a szempontok közt az egyik a pénz. A motiválatlanságot nem tudom elviselni.

Azzal küzdök, amikor valaki saját magának felállít egy értékrendet, és aztán a legfőbb motiváló tényezője a pénz lesz. Különösen fiatalok esetében ez aggasztó, mert az igazi önbizalom jele az, ha valaki képes arra, hogy már most, fiatalon, jobban keressen, mint a szülei vagy akár az ügynöke. Ha a szülők támogatásával, vagy akár saját erejéből, a fiatal képes reálisan megítélni a saját képességeit, és alázattal, valamint kitartó munkával párosítva a játékperceket, hosszú távon sokkal sikeresebb lehet. Egyetlen hazai klub sem fog annyi pénzt kínálni, mint amennyit egy topligás játékos kereshet. Azonban ez a lehetőség nem fog nyílni meg azok előtt, akik 17-18 évesen beérik a biztonságos, de nem fejlődést hozó juttatásokkal, miközben nem játszanak rendszeresen.

Ez egy tudásbővítésről szóló kérdés?

Mindenképpen fontos, hogy a menedzserek, szülők és edzők együttműködjenek a fiatal tehetségek jövőjének biztosításában. Olyan alapokat kell adniuk a fiatal sportolóknak, hogy reális képet kapjanak saját képességeikről, és megértsék, milyen következetes munka és türelem szükséges a sikerhez. Azok, akik csak a közvetlen előnyökre összpontosítanak, és nem terveznek hosszú távra, gyakran a véletlenre bízzák a karrierjüket, ami nem igazán fenntartható megközelítés. Különösen inspiráló számomra Csongvai Áron története, amely jól példázza, hogy a kitartás és a tudatos fejlődés milyen messzire vezethet.

Nem tartozott a sokszoros utánpótlás-válogatottak közé, és nem is cikkeztek róla állandóan, mint a legnagyobb tehetségekről, de ő nem ijedt meg a munkától, és bátran szembenézett a kihívásokkal. Csapatkapitányként irányította Újpestet, majd amikor úgy érezte, hogy Fehérvárra való átigazolása komoly lépést jelent a karrierje szempontjából, meg is tette ezt a lépést. Amikor pedig egy külföldi ajánlat érkezett, nem habozott belevágni, még akkor sem, ha a pénzügyi vonatkozásai nem feltétlenül mutattak jelentős különbséget a hazai lehetőségeihez képest. Most, 24 évesen, már a felnőtt válogatott mezét ölthette magára, miközben nemzetközi porondon is megmérettette magát, nem ritkán 30-40 ezer fős közönség előtt. Bár vannak más, talán látványosabb történetek is, az ő pályafutása valódi inspiráció lehet minden fiatal sportoló számára.

Reális megközelítéssel nézve, bármely NB I-es klub, amely kiemelt akadémiát működtet, valószínűleg képes lesz kigazdálkodni azt az összeget, amelyet vissza kell térítenie az államnak, ha két év múlva nem tudja teljesíteni a négy plusz egyes elvárásokat.

Mindenki fel tudja mérni, mit nyerhet, mit veszíthet. Jelenleg szerintem a Ferencváros az egyetlen klub, amely stabilan kalkulálhat olyan nemzetközi bevételekkel, ami mellett racionális üzleti kockázat lemondani a támogatási bevételekről.

Az infrastruktúránk kiemelkedő, a nemzetközi eredményeink is elérték, de legalább megközelítették a régiós átlagot, de a játékosok külföldre történő tovább értékesítésében tényleg óriási a lemaradásunk. Ennek mi lehet az oka?

Az egyik fő problémát a már említett kapkodás jelenti. A másik a kényelem, míg a harmadik a klubok hozzáállása. Úgy vélem, hogy néhány klubvezető még mindig nem ismeri fel a potenciált abban, hogy fiatal, 17 éves tehetségeknek lehetőséget biztosítunk. Ezek a fiatalok képesek akár fél év alatt olyan teljesítményt nyújtani, amely felkeltette a nyugati klubok érdeklődését is. Persze vannak pozitív példák is. Fehérváron például sikerült Bolla Bendegúzt olyan módon fejleszteni, hogy bátran említhetem őt példaként, de a Ferencváros is remek üzletet kötött az ifjabb Lisztes Krisztián NB I-es berobbanásából.

Nem szégyen szerintem, sőt, inkább kívánatos, ha egy klub úgy működik, hogy a keretében mindig legyen két-három játékos, akit értékesítés céljából épít fel. Kellenek a rutinos, jól megbecsült kerettagok is, akik hosszabb távon adhatják a csapat gerincét, de mellettük szükség van a nagy potenciállal rendelkező, két-három éven belül biztosan tovább értékesített játékosokra is.

Megint a mentalitásnál és az edukációnál lyukadtunk ki. Az utánpótlásedzőké, a játékosoké és a szülőké után a klubvezetőkénél.

Ez a feladat mindannyiunkra hárul, és a felelősség is közös. Nem csupán a diósgyőri, újpesti vagy fehérvári helyzetekre vonatkozik, hanem egy általános kihívás, amely mindannyiunkat érint: hogyan bánjunk a fiatal tehetségekkel? Mi a teendő, ha a teljesítmény ingadozik, vagy ha egy kiemelkedő fiatal valamilyen okból megreked? Meddig és milyen módon gyakoroljunk türelmet? Egy biztos: ha elkezdjük képzni edzőinket, és bízunk az így szerzett tudásban, akkor az egész közegben fokozatosan kialakul a türelem és a megértés légköre.

Szülőként saját bőrömön tapasztaltam, amikor Patrik fiam Fehérváron megkapta a bizalmat. Mindössze három-négy kiemelkedő mérkőzés elegendő volt ahhoz, hogy a külföldi, neves bajnokságok klubjai érdeklődni kezdjenek iránta. Ugyan ez még nem biztosíték semmire, de jól tükrözi, hogy Nyugat-Európában mennyire keresik a fiatalokban rejlő óriási potenciált. Gyakran előfordul, hogy ezt a potenciált magasabbra értékelik, mint a stabil teljesítményt. Könnyebben nyílnak meg a pénztárcák, és kerülnek elő nagyobb összegek egy 18 éves tehetségért, mint egy évek óta megbízhatóan teljesítő, tapasztalt labdarúgóért. Mindig is elborzasztott, amikor valaki azzal büszkélkedett, hogy U15-ös bajnokságot nyert - ez a felnőttcsapat szempontjából valójában nem sokat jelent. Viszont az már igazán figyelemre méltó, hogy a keretből hány játékos tud eljutni komoly szintre három-négy éven belül!

Pontosan, a szövetség célja éppen az, hogy az említett iránymutatások és ösztönzők mentén egyedi és hatékony megoldásokat találjon.

Ezért hangsúlyozom, hogy megértem a szándékot, még ha a megvalósítás módja nem feltétlenül a legideálisabb. A szövetség és a sportállamtitkárság sikeresen stabilizálta a magyar sport helyzetét, ami mindenképpen figyelemre méltó. Jogos elvárás, hogy a jövőben még tudatosabban gazdálkodjunk az erőforrásokkal, és igyekezzünk még több értéket teremteni. A magyar labdarúgás most olyan lehetőséget kapott, amely a történelmét tekintve szinte példátlan.

Ezzel a lehetőséggel valóban élt a futballunk?

Ez a kérdés valóban a szövetségre és a sportállamtitkárságra tartozik. Személy szerint úgy vélem, hogy számos területen előrelépést értünk el, de van még bőven lehetőség a hatékonyság növelésére.

Kell félniük a profi labdarúgókluboknak egy kormányváltástól? Kubatov Gábor - igaz, az FTC elnökeként és a Fidesz alelnökeként kettős szerepben, így aligha független véleményt megfogalmazva - korábban arról beszélt, akár a bevételeik négyötödét is elveszíthetik, ha kormányváltás jön...

Ezt nem tudom. A szándék egyértelmű volt az elmúlt években. Megkaptuk a lehetőséget, hogy gazdaságilag stabil lábakon állva egészségesebb klubmodellt alakíthassunk ki. A világfutball legtöbb csapata úgy tesz szert bevételei jelentős részére, hogy játékosokat nevel és értékesít. Egy klub csak úgy lehet igazán sikeres, ha játékjogok értékesítéséből is jelentős bevételt generál. Függetlenül attól, hogy mi történik a nagypolitikai színpadon, hiszem, hogy ebbe az irányba kell haladnunk.

2008-ban vonult vissza az aktív labdarúgástól, 2010-ben már sportigazgató volt Újpesten. Tizenöt év alatt mennyit változott a magyar labdarúgás megítélése a nemzetközi piacon? Valóban létezik a sportmédiában sokat emlegetett Szoboszlai-hatás?

A játékosainkra irányuló figyelem egyértelműen fokozódik, amikor egy ilyen jelentős transzfer történik, különösen, ha olyan kiemelkedő teljesítményt nyújtanak, mint Szoboszlai Dominik és Kerkez Milos, akik Premier League-játékosokká váltak. Az is lényeges, hogy válogatottunk folyamatosan jelen van az Európa-bajnokságon, és hogy a szakmai háttér is erősödik Nyugat-Európában. Ezek a tényezők összességében sokkal nagyobb érdeklődést generálnak az NB I iránt, és kedvezőbb lehetőségeket teremtenek a magyar játékosok nemzetközi értékesítésére, mint amilyenek tizenöt évvel ezelőtt léteztek. Azonban fontos, hogy ezeket a lehetőségeket még tudatosabban kihasználjuk.

Mintha az egész jelenség túlmutatna a labdarúgás keretein.

Tapasztaltabb kollégák gyakran említik, hogy egy ország futballja tükrözi a társadalom karakterét is. Ezzel a kijelentéssel valószínűleg nincs is vita.