A mai magyar labdarúgás olyan, mint egy ingatag homokvár: a látszat csalfasága mögött sok a bizonytalanság és az előrejelzések kiszámíthatatlansága. Minden illúzió, ami mögöttünk áll, könnyen szertefoszlik, ha alaposabban megvizsgáljuk a helyzetet.

Befejeződött az OTP Bank Liga és a Merkantil Bank Liga 2024/25-ös szezonja. Az egykor NBI néven ismert bajnokságból sajnos búcsút intett a Kecskeméti TE, amely nem olyan régen még csodacsapatként tündökölt, valamint a 2010-es évek kiemelkedő klubjaként számon tartott Fehérvár FC is. Helyüket a másodosztályból feljutó "keleti végvár", a Kisvárda Master Good, valamint a történetének első élvonalbeli szereplését kiharcoló kedves kiscsapat, a kazincbarcikai Kolor City veszi át. Velük együtt igazán színes és izgalmas bajnoki idény vár ránk a következő évben az első osztályú magyar futballban!

A 2024/25-ös magyar futballidény mindkét ligában rendkívül izgalmas és kiélezett versenyt hozott. Az utolsó fordulóban dőlt el a bajnoki cím sorsa az élvonalban, ahol a Ferencváros és a Puskás Akadémia között zajlott a harc. Ugyanakkor a kiesés kérdése is égető volt, hiszen a Fehérvár FC és a DVSC sorsa a végjátékra maradt. A másodosztályban pedig a Kolorcity és a Vasas küzdöttek a feljutásért, ami szintén izgalmas pillanatokat tartogatott a szurkolók számára. A diákjaim mérései alapján a 12 csapatos első osztályú magyar futballbajnokság az egyik legversenyképesebb rendszer Európában, hiszen minden egyes csapat számára kulcsfontosságú volt a teljesítmény. A csapatok folyamatosan harcoltak a nemzetközi kupákban való indulás jogáért, miközben a kiesés réme is folyamatosan ott lebegett a csapatok fölött.

A futball minősége, különösen a hazai bajnokságban, megosztja a szakértők és szurkolók véleményét. Mint elkötelezett mérkőzéslátogató, aki a hétvégéket gyakran három magyar meccs nézésével tölti a tévé előtt, úgy érzem, hogy a 2020-as évek magyar futballja sok szempontból élvezhetőbbé vált. Két-három évvel ezelőtt talán nagyobb lelkesedéssel ültem le a képernyő elé, mint most, mivel azóta nem érzem, hogy a várt ütemben haladnánk a nemzetközi színtér felé. Persze, mindez szubjektív vélemény, és mindenki másként éli meg a sportág alakulását.

Ha már a kontinensről van szó, érdemes megvizsgálni a futballklubjaink nemzetközi teljesítményét, amelyet az Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) által számolt klubegyüttható segítségével mérhetünk. A magyar csapatok UEFA Bajnokok Ligájában, Európa-ligában és Konferencia Ligában elért pontjainak összegzése adja a mércét. Az elmúlt másfél évtized során kétszer, 2020/2021-ben és 2022/2023-ban értük el, hogy a legjobb 20 ország között szerepeljünk az összesített éves rangsorban. A Ferencváros, mint a magyar futball zászlóshajója, a legutóbbi szezonban kiemelkedő teljesítménnyel járult hozzá a nemzetközi kupaszerepléshez, hiszen ők gyűjtötték a legtöbb pontot a csapatok közül.

Az utóbbi évek fejleményei világosan mutatják, hogy a magyar futball a 2013 és 2018 közötti nehéz időszak után a 2020-as években jelentős előrelépést tett az európai klubversenyek rangsorában. A magyar csapatok nemcsak hogy sikeresen visszakerültek a nemzetközi porondra, hanem tartósan a 54 UEFA tagország élbolyában találják magukat. Ez azt jelenti, hogy a hazai klubfutball az utóbbi időszakban kiemelkedő eredményeket ér el a nemzetközi színtéren, felülmúlva korábbi teljesítményét.

A kiélezett, tétre menő futballbajnokságnak, a klubfutball nemzetközi részsikerei mellett a válogatott olykor mesés szereplésének, valamint a modern futball első magyar nemzetközi sztárja, Szoboszlai Dominik liverpooli karrierjének nem elhanyagolható mértékben köszönhetően az elmúlt öt évben évről-évre nőtt a bajnoki mérkőzések átlagos nézőszáma.

Az utóbbi két évben már négyezernél is több szurkoló volt átlagosan egy bajnoki mérkőzésen. A Ferencváros nem csak az Üllői úton népszerű, de már Debrecenben, Diósgyőrben vagy Nyíregyházán sem csak a franzstadtiak látogatásakor teltek meg a lelátók, hanem például akkor is, amikor egymás ellen játszottak.

Egy másik szempontból is érdemes vizsgálni a helyzetet: a stadionfejlesztések és a magyar sportmenedzsment szaktudásának, valamint kultúrájának fejlődése kiemelkedő jelentőséggel bír. A stadionok felújítására irányuló kormányzati döntés kétségtelenül helyes lépés volt. Ugyanakkor sajnálatos, hogy a 90-es évek legendás Illovszky- és Hidegkuti stadionjainak emlékét nem sikerült megőrizni, hiszen ezek a helyszínek a sporttörténetünk fontos részei voltak. Emlékeztethettek volna a "Stop stadion!" kampány híveit arra, hogy honnan indultunk, és milyen körülmények között működtek akkoriban a legnagyobb kulturális és szórakoztatóipari létesítmények. Érdekes, hogy még a belvárosi romkocsmák is sokkal jobb állapotban voltak, mint a települések legfontosabb sport- és kulturális központjai.

Az utóbbi évtizedben jelentős átalakuláson ment keresztül a sportmenedzsment tudománya. Egyre több képzett és tehetséges fiatal lépett be az iparágba középvezetői pozíciókban. A nagyvállalatok, mint például a MOL vagy a Telekom, aktívan részt vesznek a futballpiacon, ami nemcsak lehetőségeket teremt, hanem szükségessé is teszi a magas szintű szolgáltatások nyújtását, különösen az üzleti (B2B) szektorban. Ez a dinamika új kihívások elé állítja a szakembereket, akiknek folyamatosan alkalmazkodniuk kell a változó igényekhez és trendekhez.

Ezeket a dolgokat egy másik perspektívából is meg lehet vizsgálni.

Kezdjük a kiélezett bajnoksággal, ahol a sportközgazdaságtan szempontjából ideális lenne, ha minden egyes csapat hasonló pénzügyi keretek között versenyezne. Azonban itt van a Ferencváros TC, amely jelentős különbségek miatt nem illeszkedik ebbe a képletbe. Ezt figyelembe véve érdekes, hogy a Magyar Kupát az utóbbi három évben a ZTE – aki folyamatosan a kiesés elkerülésével küzd – és a Budafok, aki a másodosztályban is csak éppen, hogy megmaradt, döntötte el egymás között. Ilyen a foci világa. A labda gömbölyű, ami mindig meglepetéseket tartogat – és ezt a varázslatot szeretjük benne. Tavaly például a döntőben a Paks legyőzte a sokkal erősebb gazdasági háttérrel bíró Fradit, ami csak tovább fokozta a sportág izgalmait.

Ez már tényleg sok! Nem helyénvaló, hogy a felnőttek folyamatosan a pályán kívül rekedjenek.

Erre mi történik idén? Megint csak a Paks nyer. Nem fűznék semmit a no kommenthez. És ahhoz sem, hogy a Fradi csak az utolsó fordulóban nyerte meg a bajnokságot egy falusi kiscsapattal szemben (bocs, Felcsút-rajongók), ahelyett, hogy már fordulókkal korábban sorfalat álltak volna nekik az ellenfelek.

A közönségszám növekedése kétségkívül örvendetes, de van itt egy kis bökkenő. Nem is szeretnék a mérkőzéslátogatások mögötti "futball népszerűsítési" törekvésekre kitérni – tudniillik, sok helyen a tiszteletjegyek révén próbálják felturbózni a nézőszámot –, inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy a stadionok kihasználtsága még mindig nem éri el azt a szintet, ami a nemzetgazdaság számára valódi hasznot hozna.

A látogatottsági adatok alapján a Nyíregyháza Spartacus Városi Stadionja emelkedik ki, hiszen itt a kihasználtság elérte a tisztességes 71 százalékot. Ezen kívül csak egy csapat tudott a 50 százalékos szintet meghaladni: az MTK Budapest, amelynél 56 százalékos kapacitáskihasználtságot regisztráltunk, ami körülbelül 2 974 fős átlagos nézőszámot jelent. A legrosszabb helyzetben pedig Székesfehérvár áll, ahol a mérkőzések látogatottsága csupán 23 százalék volt. (Adatok forrása: transfermarkt.com, saját számítás)

A közvélemény figyelmét leginkább az ragadja meg, hogy kik lépnek pályára és milyen feltételekkel. Az utóbbi aspektusra most nem térnék ki, hiszen már korábban is írtam róla, és biztos vagyok benne, hogy a jövőben is fogok. A "kik játszanak?" kérdéskör két fő dimenziót ölel fel: egyrészt a külföldi játékosok arányát, másrészt a magyar labdarúgó utánpótlás-nevelés hatékonyságát, valamint a futballakadémiai rendszer működését.

Ha a Ferencváros 25 külföldi játékossal bejut a következő évi budapesti Bajnokok Ligája döntőjébe, valószínűleg csak a legelvetemültebb Orbán-ellenesek fognak a csapat idegenlégiójára panaszkodni. Ugyanakkor, ha a Paks FC ugyanezen mennyiségű magyar játékossal nyeri meg az Európa Ligát, az remek ellenpéldaként szolgálhat. Mindazonáltal talán kissé túlzó azt állítani, hogy a tavaszi ETO FC és Puskás Akadémia mérkőzésén 19 különböző nemzet képviseltette magát a pályán. (Még Rejtő Jenő is meglepődött volna ezen a forgatókönyvön.)

Az akadémiai rendszer hatékonyságát kritizáló hangokkal nagyrészt egyetértek; valóban aggasztó a helyzet. Nem szeretnék belemenni a politikai ideológiák által vezérelt vitákba, mint például "Szoboszlai Dominik sikere mennyire a magyar futballképzés eredménye?", de annyit biztosan állíthatok, hogy a magyar futballakadémiák jelenleg egyfajta túltermelési válsággal küzdenek. Minden évben túl sok olyan játékos kerül ki az akadémiák falai közül, akiknek a játéka még a hazai piacon sem bír nagy értékkel, és sajnos, az igazán nemzetközi szinten piacképes tehetségek száma elenyésző.

Íme egy egyedibb változat: "És itt egy újabb (megértő és jóindulatú) lábjegyzet: számos tapasztalatunk van arról, hogy a sportban az invesztíciók nem azonnal, hanem fokozatosan hoznak gyümölcsöt. Az eredményekhez idő és türelem szükséges. A magyar hivatásos futball területén is csak egy évtized elteltével kezdtek el pozitív irányba billenni a dolgok. Reméljük, hogy hamarosan a transzferpiacon is nagyot dobbantunk!"

Még egy gondolat a menedzsment világáról. Az a kommunikációs zűrzavar, amit a "kiváló szakmai munkát végző" Bognár György, a Paks FC vezetőedzője, és "a remek sportvezető", Kubatov Gábor, a Ferencváros elnöke az idei kupadöntő után produkált, világosan mutatja, hogy még bőven van mit tanulnunk a sportvezetői készségek fejlesztésében.

Bár az írás eddig a "vannak még hibák, de jó irányba haladunk, elvtársak!" gondolatkörébe navigálta magát, ez a cikk mégsem erről kíván szólni. El kell ismerni, hogy a magyar sport, különösen a labdarúgás területén, számos pozitív változáson ment keresztül, és ezek közül sokat valóban közérdekűnek tartok – hiszen a futballról, mint közügyünkről beszélve, erről sem szabad megfeledkezni. Azonban a "vannak még hibák" mentalitás mellett a helyzetet sokkal súlyosabbnak látom. Még azokhoz képest is, akik a futballfejlesztéssel kapcsolatos kritikáikat kormányellenes politikai állásfoglalásként értelmezik.

A magyar sportfejlesztésnek általában, benne a labdarúgás fejlesztésének ugyanis alig van köze a valósághoz abban az értelemben, hogy a magyar hivatásos futball homokra épült ház, hiányoznak a gazdasági alapjai. Itt szinte semmi sem az, aminek látszik. Az UEFA kimutatása (a The European Club Finance and Investment Landscape éves jelentései) szerint 2023/2024-ben - ez a legfrissebb kimutatás - az OTP Bank Liga csapatai Európában a 20. legtöbb bevételt termelték, ami egyébként messze jobb, mint például a magyar gazdaság versenyképességi rangsorban elfoglalt helye.

A bevételszerkezetünk valóban kiemelkedő a Top 20-as mezőnyben. A mérkőzésnapi bevételek csupán 2%-ot képviselnek az összes bevételből, ami egyértelműen a legrosszabb adat a sorozatban – így aztán nem csoda, hogy a közönségszám növekedése is elmarad! Ráadásul az UEFA pénzdíjakból való részesedésünk is a legrosszabbak között van, mindössze 7%-kal (nos, a javuló nemzetközi teljesítményünk sem tükröződik itt!). Viszont van egy terület, ahol mi vagyunk az éllovasok: az "egyéb nem kereskedelmi" bevételek arányának kiugróan magas szintje. Ezek a bevételek a magyar hivatásos futball bevételeinek közel felét teszik ki. A legtöbb ilyen bevételt támogatások és adományok alkotják, de az UEFA megjegyzése szerint a 2023-as általános növekedést inkább a kiemelkedő rendkívüli bevételek hajtották. Emellett gyanítom, hogy a magyar csapatok számvitele nem mindig konzisztens abban, hogy az egyes bevételi tételeket milyen kategóriába sorolják.

A transzferpiacon jellemzően inkább vásárlóként léptünk fel, mintsem eladóként, ami azt jelenti, hogy a játékjogok megszerzése állt a középpontban, nem pedig az értékesítés. Hát igen, ez van, a tudományos háttér nem mindig tükröződik a gyakorlatban!

Sokakkal ellentétben úgy vélem, hogy a magyar futball legnagyobb kihívása nem csupán a kormányzati beavatkozás vagy a költségvetési keretek közvetett hatása. Az állam szinte mindenhol ott van a futball körüli ökoszisztémában – például Franciaországban és Belgiumban a 2023-as adatok alapján az "egyéb, nem kereskedelmi" bevételek aránya elérte a 25 százalékot. Ezen kívül megértem a Szerencsejáték Zrt. mint állami vállalat sportszponzorációval kapcsolatos kritikáit, de hol lenne logikus hirdetni a Tippmixet? Talán a Diótörő balett előadásán? Ezt a kérdést nemcsak a jelenlegi helyzet fényében érdemes feltenni, hanem figyelembe kell venni azt is, hogy a magánszektor sem mentes a tisztességtelenségtől: csak nézzük meg a futballtulajdonosok alvállalkozóit és a hirdetőket. Érdekes módon a Bajnokok Ligáját idén megnyerő Paris Saint-Germain FC és a két évvel ezelőtti győztes Manchester City tulajdonosi köre is szoros kapcsolatban áll a saját államukkal.

A gondot abban vélem felfedezni, hogy a magyar labdarúgásban gyakorlatilag teljesen hiányzik a nyereségre való törekvés.

A bevételek növelése önmagában nem elegendő motiváció, hiszen az már részben megvan, hanem sokkal inkább az a cél, hogy a futballtulajdonosok közvetlenül, közvetítők nélkül élvezhessék a profitot. Sajnos, a magyar futballfejlesztés jelenlegi irányvonala alig biztosít erre megfelelő lehetőségeket és ösztönzőket.

Engedj meg, hogy két fontos szempontot emeljek ki. A stadionok valóban impozánsak, de többségük nem igazán működik modern szórakoztatóipari központként; a kínálatuk a 80-as évek vasúti büféinek szintjén ragadt meg, ahol a rántotthúsos szendvics, ropi, sör és sportindulók dominálnak. Ez nem csupán a valóságra vonatkozik, hanem szimbolikus értelemben is. Másrészt, a magyar piac korlátozott mérete miatt szinte lehetetlen a komoly nemzetközi sikerek és az üzleti alapú, fenntartható működés közötti dilemmát megoldani. A kettő együtt nem működik. Miközben valóban tisztelem Kazincbarcika futballcsapatának figyelemre méltó teljesítményét, ebből a szempontból velük is csak egy lépéssel vagyunk előrébb, de sűrűbben nem.

Érdemes megnézni az alábbi ábrát, ami azt mutatja, hogy az elmúlt 35 év dekádjaiban, illetve a jövő idényben mekkora volt az átlagos piacméret. Abból a feltételezésből kiindulva, hogy a lokális hatásoknak - a Ferencváros és az MTK kivételével - Budapesten is van jelentősége (Újpest, Kispest, Angyalföld, Csepel), feltüntettem a budapesti csapatok kerületi piacának méretváltozását is.

Megfigyelhető, hogy míg 2000-ben egy vidéki futballcsapatra átlagosan 104 ezer lakos jutott, jövőre ez a szám 77 ezer főre csökken. Ezzel párhuzamosan a budapesti kerületek piaci helyzete is romlik. 25 évvel ezelőtt Magyarország lakosságának 30%-a élt egy NBI-es futballcsapat székhelyén, jövőre azonban ez az arány 24%-ra csökken, Budapestet is beleértve. Ráadásul izgalmas "keleti rangadók" várnak ránk, hiszen öt csapat érkezik Kelet-Magyarországról, azonban ezen térség nem éppen a kivételes vásárlóerejéről ismert.

Alternatív megközelítés lehet, ha a helyi piac jelentősége valóban elhanyagolható, hiszen ha az MLSZ-hez kapcsolódó központi bevételek mindent kielégítenek, akkor lényegében bárhol létrejöhet NBI-es futballcsapat. Még a 37 fős Zebeckén is, ahol a kocsma, a templom és egy ATM mellett egy NBI-es tagság is szerepet kaphatna – a zebeckeiek semmivel sem kevesebbek más magyaroknál. A csapatban frissen végzett futballakadémisták tündökölhetnének a digitális kijelzőkön megjelenő lóherék előtt, bizonyítva, hogy a kis települések is képesek nagy álmokat valóra váltani.

Operettország - énekelte meg 1988-ban a Beatrice együttes, tükrözve Magyarország akkori hangulatát, amikor a változások szele éppen kezdett fújni. Ma már sokféle emlék él bennünk arról, milyen jövőt képzeltünk el akkor. Én személy szerint abban bíztam, hogy a zene varázsa Amerikából érkezik majd hozzánk ("Jaj, de jó!") - ahogyan azt egy másik Nagy Feró által előadott Bikini-dalban is megfogalmazták.

De közel negyven év távlatában néha az az érzésem, a sportban velünk maradt az Operettország. A Marica grófnő díszletei felújításra kerültek, látványosak, csillogóak (jaj, de jó!), ami még akkor is szívmelengető, ha a díszletekben és mögöttük felsejlik a gagyi. A zenekar sok vendégművésszel húzza a "Szép város Kolozsvár"-t, a zenészeknek fogalmuk sincs, mit is jelent a zsöllyékben ülőknek az a sor, hogy "majd ott lakunk a Szamosnál, hol minden piros, fehér, zöldben jár", a Liszt Ferenc mellett pedig még másik kilenc államilag finanszírozott zeneakadémia ontja a prímásokat, a tehetségeket, akiknek túlnyomó többsége legfeljebb a Megyeri Csárdában fog fellépni, nem pedig a New York-i Metropolitanben.

2025 nyarán éppen itt állunk. De eljön majd az a pillanat, amikor Valóság nevű nagybátyánk végre bekopogtat az ajtón.

A szerző sportgazdasági szakértő.

A cikk az ÖT és az Index szerkesztőségi együttműködése keretében került az oldalunkra. Ha megosztaná, kommentelné, vagy még több hasonló tartalmat olvasna, keresse fel partnerünk, az ÖT oldalát!