A Mountainhead egy különleges perspektívát kínál, amely bemutatja, milyen szörnyen kínos és abszurd lenne, ha Elon Musk világhódító ambíciókkal lépne színre. Az elképzelés, hogy a technológiai mogul szürreális módon próbálná irányítani a világot, valódi k
Az Utódlás kreátora régimódi médiamogulok helyett egy techfilozófiai igényű kamara-tragikomédiával támad, amit leginkább az egyetemi médiaszakos nézők fognak értékelni.
"Valóban annyival jobbak lennénk a világ irányításában? Gondolj csak bele, Randall, te éppen most kezdtél tojást főzni víz nélkül!" - nehéz eldönteni, melyik idézet legyen a Mountainhead kulcsmondata, hiszen a szociopata milliárdosok hétvégi kalandjait bemutató film tele van olyan párbeszédekkel, amelyek éles, világos képet festenek a leggazdagabbak gőgjéről.
Ez a morális-intellektuális fekete lyuk azért válik különösen látványossá Jesse Armstrong, az Utódlás kreátorának új HBO-s filmjében, mert amíg a négy, milliárdos férfi gondtalanul vitatkozik a világ további sorsáról, addig az említett világ lángokban áll. Egyikük, a világ leggazdagabb embere ugyanis olyan minőségi, olyan ellenőrizetlen AI-t szabadított a társadalomra, amely napok alatt emelte új szintre az álhírgyártást és az uszítást. Az emberek ezrével halnak, a kormányok összeomlanak, a Föld egyetemes káoszba zuhan.
Ez a négy bolond folyamatosan azon töri a fejét, miként tudnák kihasználni a kaotikus helyzetet, hogy minél nagyobb vagyonra és befolyásra tegyenek szert.
Jesse Armstrong író-rendező pár évvel ezelőtt az Utódlással aratta le a tévés világ babérjait, és a Mountainheaddel sem megy túl messzire a jól bevált recepttől. Itt is übergazdag emberek veszekedéseit nézhetjük a játékidő alatt, akik számára pár millió dollár pontosan annyit jelent, mint egy emberi élet: semennyit. A teljes egészében egy hegyi kúriában játszódó cselekmény férfiöltözőszagában négy játékos kavarja a kavarnivalót:
A négy színész csak úgy lubickol a moralitás és jóízlés minden értelmezését fejreállító dialógusokban. A szupergazdagok az egyre romló globális helyzet láttán először bicskanyitogató kifogáskeresésbe kezdenek, Armstrong kegyetlen dialógusait pedig létező legkomolyabban vett komikusi időzítéssel adják elő megformálóik.
Ijesztő az AI? Hiszen először a filmek is ijesztőek voltak! Meghal pár ember a bevezetése miatt? A Super Bowlon is évente 8-10 ember kap szívrohamot, mégsem megoldás a betiltása! Négyszázan bennégnek egy épületben? Hú, elég meredek az új technológia tanulási görbéje! Embereket temetnek el élve? Legalább a környezetnek jót tesz! A pszeudointellektuális kifogások csak úgy sorjáznak,
A szöveg szellemiségét megőrizve, de egyedi stílust adva, így hangozhatna: A cím csavaros utalása rávilágít a jelenség lényegére: a cselekmény színhelyének elnevezése Mountainhead, egyértelműen Ayn Rand kultikus művére, az Ősforrásra (Fountainhead) reflektál. Ez a könyv a laissez faire kapitalisták körében népszerű olvasmány, ám valójában a világ egyik legkárosabb és talán legrosszabbul megírt regénye, amit valaha a kezembe vettem. Rand filozófiája, az objektivizmus, tömören úgy fogható meg, hogy az önmegvalósítás, valamint a termelés és a vállalkozás minden más értéknél, még az emberi élet védelménél is fontosabb. E nézet szerint a legnagyobb milliárdosok számára sem szabad korlátokat állítani a tetteik elé.
Ez a film szereplőinek gyűjtőhelye, a Mountainhead, ahol a techmilliárdosok globális hatalmuk kiterjesztését hőstettnek tartják. A józan ész és az alapvető empátia hangját azonban rendre elnyomják, szalmabábokat kreálnak az ellenérvek mögé, hogy azokat könnyedén megsemmisíthessék. Mindez mellett persze a tojásfőzés rejtelmeit továbbra sem képesek elsajátítani.
A Mountainhead azonban mélyebb rétegeket tár fel, mint a mindig átlátszó és sekélyes Rand kiforgatása. A négyesfogat – ahogyan Randall fogalmaz: "a ma induló új techno-világrend bolsevikjai" – felteszi magának a kulcsfontosságú kérdést: mi a teendő? A válasz egyértelmű: nagy pénz, nagy foci. Így hát nekilátnak, hogy a lehető legtöbbet hozzák ki a katasztrófák sorozatából, a kezdeti baráti összejöveteleket hamarosan világuralmi ambíciók váltják fel.
A film ügyesen integrálja a "hosszútávizmus" kritikáját, amely egy transzhumanista filozófiai irányzat, különösen népszerű a technológiai elit körében. Ez a megközelítés a jelenlegi társadalmi és etikai kérdéseket háttérbe szorítja annak érdekében, hogy megvalósítsa a többmilliárd jövőbeli ember megszületésének utópisztikus célját, elsősorban digitális és alternatív világokban. Bár a film nem említi meg az irányzatot és annak prominens képviselőjét, Nick Bostromot (ellentétben Randdal), a "saving future lives" kifejezés többször is elhangzik, gyakran ironikus kontextusban. Azok számára, akik mélyebben érdeklődnek a téma iránt, ajánlom az interjúmat Phil Torresszel, aki a hosszútávizmusból kiábrándult, és mára az irányzat egyik legélesebb kritikusa lett.
Persze teljesen átlátszó bullshit az egész: az utilitarianista szólamokat is könnyedén visszafordíthatjuk a szereplők ellen, ha rámutatunk arra, hogy ha ők nem lennének, nem halt volna meg (tippre) többmillió ember a film által bemutatott nap során, és a világ demokráciái is kisebb krízisben lennének. Randall erélyesen büszkélkedik azzal, hogy kívülről-belülről vágja Kantot, de szemlátomást annyira nem érti még a kategorikus imperatívuszt sem, hogy mellette és ellene is képtelen normálisan érvelni. Vanis pedig a saját maga által elterjesztett rákfene mögé bújik: rögvest hamisnak kiált ki minden olyan hírt és videót, amely a deepfake-ek miatt kitört valódi, jelenleg is zajló erőszakot mutatja.
A géppuskaropogás gyorsaságával pergő, iróniától csöpögő techonfilozófiai okfejtések befogadása persze sokat kíván a nézőtől: egy-egy, a médiatudományok területén szerzett diploma nem előfeltétel a látottak élvezetéhez, de azért elég sokat segít. Azonban még így felvértezve is azon kaphatjuk magunkat, hogy az átlagosnál egy picit többször kattintunk a Pause gombra a Max felületén, hogy engedjük leülepedni a látottakat-hallottakat.
Ez a film valóban komolyra sikeredett, és nem is próbálja leplezni ezt a komolyságot. Ha elég nyitottak és értelmesek vagyunk a gondolatébresztő és szarkasztikus elemekhez, akkor nagy valószínűséggel élvezni fogjuk. Ha viszont nem, könnyedén eljuthatunk odáig, hogy a cselekmény értelmiségi blődségbe fullad, akár egy nehezen emészthető Lem-regény. A helyzetet nem könnyíti meg az sem, hogy a feszültséggel teli hétvége végkifejlete sokkal kisebb hatást gyakorol ránk, mint amire az események alapján számítani lehetett. A film nem él a globális katasztrófa fentről való bemutatásának lehetőségeivel, és ezzel a lehetőséggel nem igazán él a történet során, elhanyagolva a magas labdákat, amelyeket kínál.
A Mountainhead látványvilága és cselekménye nemcsak hogy megragadó, hanem a téma és a mélység tekintetében is messze túlszárnyalja az utóbbi évek "együk meg a gazdagokat" filmjeinek általános színvonalát. Ez a film valóban fontos és értékes hozzájárulás a műfajhoz, és rendkívül aktuális kérdéseket vet fel. Csak remélni tudom, hogy minél többen felfedezik ezt a különleges alkotást, és értékelni fogják a benne rejlő üzenetet.
