A padlógáz a csúcspontra jutás, míg Brad Pitt a simító, ahogy az érzelmeket és a feszültséget fokozza - Kritikai elemzés az F1 filmről.

Tom Cruise, Paul Newman, Steve McQueen, Al Pacino és Sylvester Stallone is próbálkozott már autóversenyzős filmmel, de egyiküknek sem sikerült sikert aratnia a témával. Brad Pitt azonban 61 évesen is felturbózott vonzerővel küzd, és egyáltalán nemcsak a Forma 1 rajongók szívéért.

Ha éppen azon töprengsz, hogy vajon neked való-e az F1 film, de nem vagy nagy Forma 1-rajongó, jó hírrel szolgálok: éppen neked készült! A film tele van szórakoztató, bennfentes utalásokkal és viccekkel, de alapvetően lazán kezeli a Forma 1 világát és szabályait. Ezért azok, akik minden egyes versenyt izgatottan követnek, és a vasárnap délutánjaikat Verstappen vagy a McLaren versenyzők sorsa körüli izgalmaknak szentelik, talán kicsit hátrányban érzik magukat. De ha csak egy szórakoztató moziélményre vágysz, akkor ez a film tökéletes választás!

A Top Gun: Maverick élvezetéhez sem volt szükség Aero magazin előfizetésre, és a Halálos iramban-mozik sem csak a Tuning magazin olvasóinak készültek. Hollywood régóta ügyes abban, hogy a lehető legszélesebb közönség számára tegyen érdekessé az életben amúgy csupán rétegérdeklődésre számot tartó témákat, és az F1 esetében sincs másképp.

Nem lehetetlen jó Forma-1-es filmet létrehozni, ezt többek között a "Hajsza a győzelemért" című alkotás is bizonyítja. Ez a film egy erőteljes, valós eseményeken alapuló történetet dolgozott fel, ami nagyban hozzájárult a sikeréhez. Ezzel szemben az Apple által finanszírozott legújabb F1-es film teljes mértékben fikció, még ha az egyedi megközelítése is figyelemre méltó. Joseph Kosinski, a "Top Gun: Maverick" rendezője által készített alkotás a Forma-1 valódi hátterére épít, amely lehetővé teszi, hogy a nézők a száguldó cirkusz kulisszái mögé is bepillantást nyerjenek. Nem véletlen, hogy a hírek arról szóltak, hogy Brad Pitt és csapata versenyről versenyre követték a Forma-1 eseményeit, és minden helyszínen rengeteg filmet készítettek.

Valójában a filmes alkotók egy különleges, képzeletbeli tizenegyedik Forma-1-es csapatot, az ApxGP-t álmodtak meg. Ez a csapat teljes mértékben fiktív, azonban a körülötte lévő F1-es univerzum teljesen valósághűen van megjelenítve.

A filmben a rendező szándékosan a fiktív csapat tagjaira és az ő drámájukra helyezi a hangsúlyt, így a valódi személyek csupán háttérszereplőkként jelennek meg. Ezért a versenyzős történetben nem is találkozunk valódi ellenfelekkel: az ApxGP csapata leginkább saját határaival harcol, ami egy különleges és izgalmas megközelítést ad a versenyzés világához.

Kosinski egyébként a Top Gun: Maverickben nagyon beleszerethetett az idős mentor - fiatal, makacs tanítvány dinamikába, ugyanis az F1-et is pontosan ugyanerre húzta fel. Adott egy egykori F1-es pilóta, aki az évtizedek során az autóversenyzés összes létező formájában kipróbálta már magát, hogy aztán visszahívják az autósport csúcskategóriájába, hátha életet tud lehelni a bajnokságban tök utolsó, pont nélküli csapatba, és mentora tud lenni a rendkívül tehetséges, de a kezdők összes gyakori hibáját elkövető fiatal bajnokaspiránsukba.

Szóval egyik kliséként van egy pimasz fiatal - bölcs öreg párosunk, hogy aztán rögtön súlyosbítsuk a helyzetet a sportfilmek legelhasználtabb történetmesélési elemével, az örök esélytelen underdog csapattal, akiknek a megszűnés szélére sodródva kell valami nagyot mutatniuk az életben maradás kedvéért.

Nem árulok zsákbamacskát: az F1 szinte minden elemében - kivéve azt, hogy nincs gonosz versenyző ellenfél - követi a nagy "Így készíts klasszikus hollywoodi sportfilmet" szabálykönyvet, még a szexjelenet/szerelmi szál is menetrendszerűen érkezik.

Fontos megjegyezni, hogy ezt a kategóriát különböző módokon lehet megközelíteni, és az F1 remek példája annak, hogyan kell ezt jól csinálni.

A filmre nagyjából 300 millió dollárt költöttek, és ez látszik is rajta. Talán Joseph Kosinskinek nem sikerül annyira székbe szegeznie a nézőket az autóversenyes jelenetekkel, mint a Top Gun vadászrepülős akcióival, de ez nem feltétlenül az ő hibája: ma már a tévés F1-es közvetítések is annyira hiperlátványosak, hogy nagyon nehéz felülmúlni őket. Nem is igazán sikerül, bár tény, hogy a hasonló képeket egy óriási vásznon nézni, dübörgő hangfalakkal, Hans Zimmer adrenalinnövelő zenéje kíséretében azért nem hatástalan. Szóval a versenyjelenetek nem rosszak, de nem is ezek jelentik az F1 legfőbb vonzerejét.

Sablonos történetvezetés és klisés karakterek ide vagy oda, a film leginkább a szereplők közti dinamika izgalmas bemutatásával adja el magát. Működik a "kiégett, magányos farkas egyszer még utoljára megmutatja, ki az úr a háznál" attitűd a főhősnél, ahogy működik a büszke, kakaskodó és sokszor kapkodó újonc tehetség figurája (Damson Idris) is az ő kiegészítéseként. De Javier Bardem csődközelben lévő csapattulajdonosa, vagy a technikai igazgatóként és szerelmi szálként is hihető Kerry Condon (A sziget szellemei) is nagyszerűek, pedig a forgatókönyv tényleg csupán néhány ecsetvonással vázolja fel őket.

Ugyanazt a fajtájú titokzatos, pimasz sármőrt vonultatja fel, amellyel a Volt egyszer egy Hollywoodban már maradandó nyomot hagyott. Teljes őszinteséggel vallja, hogy számára a pénz cseppet sem lényeges, ahogyan csak azok tudják ezt mondani, akik már bőven megáldattak vele.

Kosinski igazi eye candyként használja Pittet: bár a Volt egyszer egy Hollywood háztetős jelenetéhez fogható direkt szexizés ezúttal hiányzik a repertoárból, a kamera előszeretettel időz el a kis félmosolyán és miniráncain, vagy fókuszál arra, hogy emberünk mindig annyira laza, hogy majd szétesik. Amikor ő is a képen van, szinte képtelenség másra figyelni, és ehhez tényleg nemcsak jó színésznek, hanem filmsztárnak kell lenni. A rendező pedig tudja, hogy egy nagybetűs filmsztár áll a rendelkezésére, és jó érzékkel mindent kihoz belőle. Lehet, hogy az F1-re a felbőgő motorok és a versenyzés miatt váltasz majd jegyet, de Brad Pitt miatt fogsz majd emlékezni rá.