Ebben a rendszerben az nyer, aki képes megénekelni a szenvedést.

Az amerikai álom elérése sokunk számára vonzó lehet egy életciklusban, ám gyorsan ráébredünk, hogy a tengerentúlon sem minden olyan rózsás, mint ahogyan azt elképzeltük. A valóság és az álmok közötti szakadékot a Cheer című dokumentumsorozat világítja meg, amelynek két évada már elérhető a Netflix kínálatában, és tökéletesen bemutatja, mit is jelent az álmaink megvalósítása az Egyesült Államokban.

Amikor a cheerleaderekre, vagyis a pompomlányokra gondolunk, sokunknak valószínűleg egy csapat szőke, kék szemű, vonzó fiatal nő ugrándozik a fejében, akik lelkesen kiabálnak néhány jól megkomponált szlogent egy sportesemény során, majd visszaülnek a lelátóra. Az általános vélekedés szerint ők az iskola legnépszerűbb diákjai, akiket mindenki csodál. Azonban a hetvenes, nyolcvanas és kilencvenes évek nosztalgiájából fakadóan jött ez a kép, hiszen mára a pompomlánykodás komoly sportággá nőtte ki magát, olyan mértékben, mint az amerikai futball vagy a kosárlabda. A hangsúly már nem csupán a külcsínyen van; ma már a pompomcsapatok is sokszínűbbek, és nem csupán lányokból állnak. Ez a tevékenység, amely egykor szórakoztatásra irányult, mára az amerikai kultúra versenyszellemével telítődött, amely sokszor egészségtelen elvárásokhoz és megfelelési kényszerekhez vezet.

2020 januárjában debütált a Netflixen a Cheer című dokumentum-sorozat, ami Amerika legsikeresebb csapatának edzéseit és felkészülését követte végig a nemzeti bajnokságig. Már a széria elején elhangzott, mennyire nem vették komolyan az emberek ezt a sportot. Egészen a kétezres évek közepéig úgy élt a köztudatban, mint egy tingli-tangli időtöltés, amiben a szép lányok vesznek részt. Aztán jött Monica Aldama, aki a texasi Navarro főiskolai pompom-csapatának vezető edzője lett, és örökre megváltoztatta a közvéleményt, illetve a sportolók hozzáállását is.

A pompomlányokkal kapcsolatban sokan hajlamosak úgy vélekedni, hogy ők a középiskola legfényesebb csillagai: gazdagok, népszerűek, és gyakran a legrosszindulatúbbak. Azt tartják róluk, hogy a középiskolás évek csúcsát élik, és minden pillanatot ki akarnak használni. Azonban a Navarro pompomcsapata gyorsan megcáfolja ezeket a kliséket. Tagjaik többsége nem él fényűző életet, nem is olyan népszerűek, mint ahogy azt a sztereotípiák sugallják, és ami a legfontosabb: rendkívül összetartóak, mindig támogatják egymást a nehéz időkben. Egy olyan csapatot ismerhetünk meg, amely keményen dolgozik és mindent megtesz a közös cél, a nemzeti bajnoki cím eléréséért. Ugyanakkor nem mentesek némi egészséges önbizalomtól sem, ami igazán amerikai, valóságos hangulatot kölcsönöz a történetüknek.

Monica Aldama, a csapat vezetőedzője, maga is pompomlányként kezdte pályafutását, és azóta is ambiciózus, versengő személyiségként ismert. Nem elégedett meg a középszerűséggel, hiszen számára a tökéletesség a cél. E filozófia révén csupán azok maradnak a csapatában, akik valóban kiemelkedőek, akiknek a teljesítménye garantálja a győzelmet. A sorozatból kiderül, hogy Aldama irányítása alatt a Navarró női csapata bajnoki címet nyert, és 2011 óta mindössze egyszer maradtak le a Daytonában rendezett döntőről; akkor is a második helyezés súlyos árat követelt tőlük. Aldama a texasi állami egyetemen szerezte üzleti diplomáját, és elmondása szerint az ottani tanulmányait sikeresen integrálta edzői programjába, hogy egyedi és hatékony stratégiát alakítson ki sportolói számára. Valami igazán figyelemre méltót alkotott, hiszen mára minden tehetséges cheerleader az ő csapatához szeretne tartozni, olyan vonzó és inspiráló környezetet teremtve, ahol a tehetség és a kemény munka valóban megtérül.

A sorozat felfedi, hogy ha a Navarróhoz tartozol, az életed gyökeresen átalakul; a sport lesz az egyetlen dolog, ami valóban számít. Ez a helyzet remekül tükrözi az amerikai mentalitást, amely szerint ahhoz, hogy megfelelj az elvárásoknak, minden területen a legjobbnak kell lenned. Ezt viszont csak úgy érheted el, ha kizárod az összes egyéb zavaró tényezőt, és kizárólag erre az egy célra összpontosítasz. A sportolók ezen a téren teljesen tisztában vannak a helyzet súlyosságával, és azonnal elfogadják, hogy az életük mostantól arról szól, hogy 2 perc 15 másodpercen keresztül hibátlanul teljesítsenek.

Aladama határozottan kifejtette, hogy számára csak egy minimális időintervallum számít. Aki ennyi ideig nem képes a tökéletességre, az nem való a csapatába. Mantrájává nőtte ki magát, hogy „győzni jó, veszíteni rossz”. Ezt szem előtt tartva a legfőbb feladatának tekinti, hogy kőkeményen irányítsa a csapatát, észlelje a hibákat, majd maradéktalanul eltüntesse azokat. Az edzőnő eredetileg azt álmodta, hogy a Wall Street világában dolgozik, de mivel inkább a családalapítást választotta, most a Navarróban alkalmazza a Wall Street-i mentalitását – bár a siker mértéke vegyes.

A sorozatban számos szerethető karaktert ismerhetünk meg, akikből árad a sport iránti szenvedély és elhivatottság. Minden egyes mozdulatukkal igyekeznek megfelelni edzőjük, csapattársaik és a világ elvárásainak. Azonban csak négyüknek sikerült igazán túllépnie a kihívásokon, és sajnos az egyikük esetében ennek súlyos következményei lettek. Mielőtt azonban felfednénk a főszereplőket, érdemes megemlíteni, hogy a fiúk elengedhetetlen részei a szurkolói csapatnak, ők adják az alapot olyan látványos mutatványokhoz, mint a lányok emelése és dobálása. Annak ellenére, hogy a fejlődés folyamatos, a cheerleading világát továbbra is a női energia hatja át, így nem meglepő, hogy a csapatokban szereplő fiúk többsége nyíltan vállalja homoszexualitását. A Navarrós fiúk a dokumentumfilm során elmondták, hogy ebben a környezetben sokan először tapasztalták meg az elfogadást, és végre nem kellett szégyenkezniük amiatt, hogy szenvedélyesen rajonganak ezért a sportért.

A Navarro fiúcsapatának tagjai közül a közönség figyelme két fiatalemberre, La'Darius Marshallra és Jerry Harrisre összpontosult leginkább. Marshall kiemelkedő tehetsége és rendíthetetlen munkamorálja miatt keltette fel az érdeklődést: minden egyes feladatot, legyen szó akrobatikáról vagy emelésekről, szívvel-lélekkel, szinte tökéletesen hajtott végre. Az ő teljesítménye mindig a legmagasabb szintet ütötte meg, és sokan úgy vélik, hogy ő testesíti meg legjobban azt a kifogástalanságot, amit a tágabb amerikai közönség elvár a tehetségektől.

Míg Jerry a szeretetteljes és lelkesítő aurájával elnyerte a közönség szívét, sőt, még Monica Aladamát is elbűvölte, addig a tehetsége nem mindig érte el társai szintjét. Viszont kitartó munkájának köszönhetően gyorsan a csapat kulcsfigurájává vált, és pozitív hatással volt a körülötte lévőkre. Édes és ártatlan személyisége miatt sokan kedvelték, ám ez a látszat 2022-ben drámaian megváltozott, amikor kiderült, hogy súlyos bűncselekményeket követett el, és 12 év börtönbüntetésre ítélték gyerekek ellen elkövetett szexuális bántalmazás miatt.

A lányok közül Gabi Butler és Morgan Simianer emelkedett ki, mindketten lenyűgöző tehetségükkel, de a történeteik teljesen eltérőek, ami a közönség figyelmét felkeltette. Gabi Butler már gyerekkorától fogva a reflektorfényben élt, szülei ugyanis elkötelezetten próbálták világsztárrá nevelni. Amint belemerült a cheerleading világába, szülei azonnal elindítottak egy YouTube-csatornát és egy Instagram-fiókot a nevében, amit később ő maga kezelni kezdett. Tinédzserként már egyedül repkedett az Egyesült Államokban, hogy különböző csapatok versenyein részt vegyen, hiszen már akkor is az ország egyik legismertebb pompomlánya volt, és mindenki tisztában volt kivételes képességeivel. Természetesen a Navarro College is felfigyelhetett rá, és Gabi örömmel csatlakozott a csapathoz. A többmilliós követőtábora és szülei szinte már tolakodó ambíciója ellenére Gabi Butler az egyik legskromább lányként vált ismertté, akinek élete valóban csak a cheerleadingről szól, és ez a szenvedély mind a mai napig hajtja őt.

Morgan Simianer története kicsit más, mint a többi, hiszen nem egy támogató családi háttérből indult. Szülei elhagyták őt és testvérét, így nagyszülei farmján nevelkedett, ahol a nehézségek ellenére felnőtt. A középiskolában fedezte fel a cheerleading világát, és ez a sportág hamarosan menedékké vált számára. Morgan sosem hitte, hogy különösebben tehetséges lenne, de egy nap találkozott Monicával, aki meglátta benne a lehetőséget, és felvételt nyert a Navarro csapatába. Monica megérzései nem csaltak, Morgan hamarosan kiemelkedett a csapatból, és a megfelelési kényszeréből jelentős előnyt kovácsolt. A fiatal lány őszintén elmondta, hogy mindig is úgy érezte, nem elég jó, ezért mindig a maximumra törekedett, még akkor is, ha a fájdalom már az elájulás határára sodorta. Monica ezt a hozzáállást értékelte, és a későbbiekben Morganből főszereplőt faragott, ráadásul a sajtómegjelenések során is őt választotta ki. Morgan esete kiváló példája annak, hogyan lehet a nehézségekből erőt meríteni, és hogy a kitartás és a szenvedély milyen messzire vihet egy embert.

Nemcsak ez a kérdés lényeges, hanem az is, hogy tulajdonképpen kiről is szól a pompomlánykodás? Az egyértelmű, hogy rövid időn belül termékké válnak a csapattagok, viszont mintha kemény munkájuk gyümölcsének mindössze egy kis darabkáját zsebelhetnék be, összességében a dicsőség Monica Aladamának jut. A sorozat alatt acélos idegzetéről tesz tanúbizonyságot, akkor sem törik meg, amikor kulcsfontosságú sportolói sorra lesérülnek, igencsak súlyosan, legtöbb esetben fejsérülést szenvednek. Monica szeme előtt a cél lebeg, ami látszólag eléggé elhomályosítja a józan ítélőképességét, és csak akkor képes visszavenni a lendületből, amikor már nem marad ép embere. Minderre a következő magyarázatot adja:

Tudom, hogy sokan vezetői szerepkörben látnak engem, és ezért nem lenne építő számukra, ha gyengeség vagy idegesség jeleit mutatnám. Mivel amúgy is sokan feszültek, nem szeretném még inkább fokozni a helyzetet a saját szorongásommal.

Na de mindez kinek éri meg? Van-e értelme a szeretetből elkezdett sportnak úgy, hogy a végén csakis az számít, ki képes a legjobban, a leglátványosabban, a legeladhatóbb módon "belehalni" a szurkolói gyakorlatokba. Az amerikai sajtó széles körben méltatja a csapatot, a hozzáállását, a működését és leginkább az eredményeiket. Azt azonban úgy fest mindannyian elfelejtik, hogy a cheerleaderkedés karrieríve maximum a főiskola végégig tart, hiszen nem egy olimpiai vagy tradicionális értelemben vett versenysportról van szó. Ezért válik relevánssá a kérdés, hogy megéri-e a fiataloknak ennyi energiát beleölni valami olyanban, aminek nincs jövője, és mire észbe kapnak, már véget is ért a történetük.