Együttélés a jövő Oroszországával - Európa előtt álló kihívások: a legrosszabb és még annál is rosszabb forgatókönyvek Ahogy a világpolitikai helyzet folyamatosan változik, úgy Európa számára is új kihívások bontakoznak ki Oroszország jövőjével kapcsolat
A háború után az orosz fegyveres erők várhatóan a szovjet típusú tömeghadsereg és a profi katonai alakulatok ötvözeteként fognak működni.
Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja óta, érthető okokból, újra a középpontba került az európai védelem kérdése. A már negyedik éve húzódó konfliktus világossá tette, hogy Európa hadiipari kapacitásai nem elegendők egy hasonlóan elhúzódó és intenzív háború lefolytatásához. Ráadásul kulcsfontosságú katonai képességek terén egyre inkább a már nem annyira lelkes Egyesült Államok segítségére utalunk, ahogy azt az Ukrajnának nyújtott amerikai hírszerzési támogatás ideiglenes felfüggesztése is megerősítette.
A felismerés nem számít újdonságnak; már a kilencvenes évek balkáni konfliktusai és a 2011-es líbiai beavatkozás is figyelmeztetett arra, hogy a helyzet bonyolult és kiszámíthatatlan. Európa ma egy olyan világpolitikai átalakulás közepette találja magát, amelyben a militarizálódó Oroszország fenyegetése egyre érezhetőbb. Eközben az Egyesült Államok, függetlenül a Trump-adminisztrációtól, kénytelen csökkenteni globális jelenlétét, hogy figyelmét és erőforrásait Kína és a csendes-óceáni térség felé irányítsa. A fenyegetés pontosabb megértéséhez elengedhetetlen, hogy az adott szereplő szándékait és képességeit alaposan elemezzük. Oroszország esetében a következő kategóriák segíthetnek a helyzet átfogóbb értékelésében:
Ebben a cikkben, főként orosz forrásokra támaszkodva, arra vállalkozunk, hogy feltérképezzük Oroszország várható képességeit és szándékait. Célunk, hogy átfogó képet nyújtsunk arról, milyen kihívásokkal és lehetőségekkel nézhet szembe Európa a jövő Oroszországával kapcsolatban.
Egy elterjedt ellenérv az orosz fenyegetéssel kapcsolatban az, hogy Moszkva nem támaszt területi követeléseket a NATO-tagállamok irányába, és nincs bizonyíték arra, hogy az orosz vezetés irracionálisan cselekedne, vagy háborút indítana a NATO-val, amely katonailag jóval erősebb. Ez a megállapítás alapvetően helytálló, azonban az Ukrajna elleni konfliktus világosan megmutatta, hogy a Kreml hajlamos saját magát is megtéveszteni. Nemcsak az ukrán társadalom és politikai helyzet mélységét nem értette meg, hanem alábecsülte az ukrán haderő morálját és kitartását is. Ezen kívül figyelmen kívül hagyta azt a lehetőséget is, hogy az Egyesült Államok jelentős katonai támogatást nyújt Ukrajnának, ami új dimenziókat adott a konfliktusnak.
Nyikolaj Patrusev, a Biztonsági Tanács akkori titkára és Putyin közeli bizalmasa, egy 2021 nyári interjú során figyelmeztetett arra, hogy bár Afganisztán az Egyesült Államok NATO-n kívüli fő szövetségesének számított, ez nem volt elegendő a kabuli kormány megmentésére. Hasonlóképpen, szerinte Amerika "kijevi támogatottjai" sem élveznek majd védelmet a sorsukban.
A másik szempont, amit figyelembe kell venni, hogy Oroszország esetében is nehéz előrejelezni, milyen belpolitikai-társadalmi változások mennek majd végbe az elkövetkező években, és hogy egy jövőbeli orosz vezetés miként gondolkodik majd ezekről a kérdésekről. Tatyjana Sztanovaja politikai elemző a háború óta bekövetkezett fordulatot "vadputyinizmusként" írja le, a 90-es évek vadkapitalizmusára utalva ezzel. (A Sztanovajával készített interjúnk itt olvasható.)
Bár a háború az orosz átlagpolgár számára még több elnyomást hozott, a központi hatalom valójában nem megerősödött, hanem meggyengült. Jól illusztrálta ezt Jevgenyij Prigozsinnak, a Wagner katonai magánvállalat egykori vezetőjének az esete, aki úgy vélte, hogy a hadvezetéssel fennálló konfliktusát megoldhatja annak erőszakos elmozdításával, és egy zendüléssel kész helyzet elé állíthatja az addig hezitáló Putyint. Bár ez kívülről szemlélve teljességgel irracionális lépésnek tűnt, be kell látnunk, hogy valójában nagyon keveset tudunk arról, ami a Kreml falain belül történik, és talán hiba volna azt képzelnünk, hogy Prigozsin ne ismerte volna jobban az orosz eliteken belüli dinamikákat és erőviszonyokat, mint a zendülést őrültségként értékelő elemzők.
Úgy tűnik, azzal, hogy a Kreml minden figyelmét leköti a háború, már nem tudja betölteni a mediátor szerepét az elitek közötti érdekkonfliktusokban. A korábban érvényes játékszabályok eltűnése a Jelcin-korszak kaotikus időszakát idézi meg, leszámolásokkal és bérgyilkosságokkal. Az orosz üzleti elit körében pusztító rejtélyes halálesetek többsége is valószínűleg ennek a következménye, és nem a Kreml számlájára írható.
