Halálközeli élményen ment keresztül, és azóta új perspektívát nyert az életre, így most már készen áll arra, hogy átadja magát a szerelemnek.
Tóth Verát és az Ismerős Arcokat egyszerre tüntették ki, amikor a Petőfi Zenei Díjak átadására került sor.
A Garbage legújabb, nyolcadik stúdióalbuma, a „Let All That We Imagine Be the Light”, egy lenyűgöző idézet a zenekar Radical című dalából. A skót énekesnő, Shirley Manson hangosan hirdeti, hogy hagyjuk, hogy mindaz, amit elképzelünk, fénybe boruljon. A refrénben visszhangzó „ez radikális, ez radikális” kifejezés pedig arra utal, hogy a zenekar merészségét és újítását nemcsak a szövegek, hanem a zene terén is megőrzi. De vajon elérte-e az album azt a radikális szintet, amit a 1995-ös debütáló lemezük, tele elektronikus impulzusokkal és meglepő hangzásvilággal, már akkor megteremtett?
Nos, sokáig azt hittük, hogy a Garbage elektro-metál stílusa már a múlté, és hogy a Bleed Like Me (2005) album volt az utolsó nagy dobásuk. Abban az időszakban a zenekar már a szétesés határvonalán balanszírozott, és Shirley Manson hangszálműtétje is rávilágított a nehézségeikre. Mégis, meglepő módon, újra és újra nekifutottak a rock and roll világának, bizonyítva, hogy a szenvedély és a kreativitás sosem alszik el teljesen.
2005-ben, azaz pont húsz éve nekünk is kijutott a Garbage-élmény, ugyanis a zenekar fellépett a PeCsa szabadtéri színpadán, alig pár száz néző előtt. De a lényeg, hogy a Garbage dühödt, 2021-es No Gods No Masters című lemeze után itt az új album, amely már a fényt keresi az alagút végén. Afféle dafke optimista hangulata van, ugyanakkor rendesen megsorozzák a Trump adminisztrációt a R U Happy Now című dalban...
Lesz-e jobb, mint aranycipőket és alternatív tényeket eladni? Hazugok vagytok. Csalók vagytok. Mindenkit kihasználtok... Leszámoltok a könyvekkel, megszegitek a szabályokat, megölitek az álmokat. Ha a Garbage még mindig olyan menő lenne, mint 1999-ben, amikor a Bond betétdalt, a The World is Not Enough-ot írták, Trump talán vissza is szólt volna aranyszínű sneakerjével illusztrált posztban, hogy a biznisz is pörögjön.
Manson vadmacskás hangzásának frissessége mit sem veszített erejéből, miközben zenésztársai – Vig Butch, Steve Marker és Duke Erickson – mesterei a stúdiós munkának (Butch például a Nirvana ikonikus Nevermind albumának keverésével szerzett hírnevet). A zenei világuk nem ragadt bele az ezredforduló modern metál hangzásába, pedig folyamatosan visszautalnak a saját fénykorukra. Az album mégis úgy hat, mintha 2025-ből érkezett volna, mintha egy soha nem létezett pop-grunge atmoszférát próbáltak volna újjáéleszteni, tele új ötletekkel és friss energiával.
Már a kezdetektől fogva lenyűgözően professzionális volt a megszólalásuk, ami sokakban azt a benyomást keltette, hogy inkább egy stúdióprojekt, semmint egy valódi zenekar munkáját hallják. A Let All That We Imagine Be the Light azonban messze nem egy steril alkotás; éppen ellenkezőleg, Manson hangjában érezhető egyfajta fátyolos melankólia és dühös fájdalom. A felvételek alatt éppen a csípőprotézis műtétje utáni rehabilitációs időszakát élte, és a fájdalomcsillapítók hatása erősen érezhető volt a vokáljában.
Az album záróakkordját a The Day I Met God dal jelenti, amelynek végső keverése során megőrizték az eredeti demó énekét, így egyfajta bensőséges hangulatot teremt a szám, amely az istenélményről szól. Ott álltam Isten előtt, körülöttem mindenki, akit valaha szerettem, és valahogy a szavak elmaradtak. Meg kell vallanom: ez volt minden, amit valaha is kívántam. Nehéz lenne bármelyik dalt kiemelni, hiszen az albumon nincsenek olyan slágerek, mint a Stupid Girl vagy az Only Happy When It Rains. Mégis, a dalokban egy kellemes, jeges elektronikával átszőtt indie-pop és sci-fi noiros disztópiák elevenednek meg, mindezt referenciaértékű hangszerelés kíséretében.
Nincs kétség afelől, hogy a zenekar mesterfokon ismeri az alternatív rock elmúlt négy évtizedének rejtelmeit. Szinte minden egyes dalban felsejlik egy szélesvásznú, filmszerű atmoszféra – például a The Day That I Met God akár egy következő James Bond-film izgalmas aláfestésévé is válhatna. A szintén hangulatos és filmszerű Have We Met (The Void) számot pedig simán el tudnánk képzelni a Mission: Impossible - A végső leszámolás tengeralattjáró-wreck-jelenetéhez, ahol a feszültség és a dráma a tetőfokára hág.
Az albumot nyitó "There's No Future in Optimism" egy igazi Garbage-klasszikus, amely a kétségbeesés helyett a szerelem ígéretét hordozza. "Készen állsz a szerelemre?" - szólít meg minket Manson jellegzetesen fagyos tónusával. De vajon mi készen állunk a Garbage zenei világára? A válasz határozottan igen.
