"Talán sikerülne távol tartanom a feledést."

Beleszületett az elfogadás világába, ahol a különbözőségek nem csupán elfogadottak, hanem ünnepeltek is. Családja szövevényes hagyományai között evangélikus és református gyökerek is fellelhetők, és édesanyja testvérei az elhagyott zsidó sírokat is ápolták, tiszteletüket kifejezve a múlt iránt. Második legidősebb nagynénikéje máig élénken emlékszik arra a névre, amit hatévesen tanult meg a barátaitól. Kaczvinszky Barbara, újságíró, aktivista, és dokumentumfilm-rendező, szenvedélyesen küzd a feledés ellen, kutatásai révén életre kelti a múlt elfeledett történeteit. A holokauszt-túlélő Irénke néni volt az, aki négyéves korában megtanította olvasni, és azóta Barbara több mint ezer elfeledett zsidó sorsot emelt ki a névtelenség homályából. Mindegyikük története mélyen megérintette, és ez a tapasztalat formálta elhivatottságát. Pontosan négy évvel ezelőtt indította el Az emlékezés ösvényein című, kéthetente jelentkező beszélgetéssorozatát Zoomon, amely lehetőséget biztosít arra, hogy a múlt tanulságait közösen felfedezzék.

- Mennyi lelket tud még befogadni?

Célom, hogy a kutatásomat a végéhez érjem, de sajnos úgy érzem, ez irreális elvárás. Több mint egymillió áldozat nevét és életkorát nem ismerjük. Csak annyit tudunk, hogy valaha léteztek.

A történelemkönyvek sokszor a milliónyi zsidó tragikus sorsáról beszélnek, akik közül számosan a tömegsírok névtelen mélységeibe kerültek.

Hatmilliónál sokkal több embert hurcoltak el és pusztítottak el a történelem sötét időszakaiban. A tragédia mélységei közül számtalan ember sorsa ismeretlen maradt. Különösen fájdalmas, hogy a húszas években Magyarországról elmenekült zsidó közösség tagjainak története is homályba vész, hiszen sokan azért hagyták el hazájukat, mert származásuk miatt nem lehetett számukra elérhető a felsőoktatás. Ők az új lehetőségeket keresték, mert nem akarták elfogadni, hogy másodrendű állampolgárok legyenek abban az országban, amelyet a legmélyebb szeretettel öleltek magukhoz. Amos Oz szavai különösen megindítóak, amikor azt mondja, hogy az európai zsidóság végtelenül szerette Európát, de Európa viszonozni nem tudta ezt a szeretetet. Az ilyen fájdalmas igazságok napjainkban is érvényesek. Az idei Wallenberg-megemlékezés egyik legfontosabb üzenete számomra az volt, hogy a gyűlölködőket is szeretni kell. Ez természetesen bonyolult helyzet, hiszen hogyan lehet szeretni azt, aki gyűlöletet hirdet, aki bántja a másikat, aki zsidózik, cigányozik vagy bármilyen módon megveti embertársait? Ez a kihívás mindannyiunk számára komoly feladatot jelent.

- És hogyan?

- Én azt tudom, hogy amikor gyűlölettel találkozom, és azt érzékelem, hogy egy embertársamat kirekesztik, akkor egy benső késztetés van bennem: mutass meg egy sorsot, akinek vissza­adod az emberi méltóságát.

- A szülői házból hozza ezt a mentalitást?

- A gyerekkoromban sokféle impulzus ért, pozitív és negatív egyaránt. Anyukámék tizenketten voltak testvérek, tízen élték meg a felnőttkort, és e nagy családban mindenféle vallás és náció találkozott. Úgy szocializálódtam, hogy fogadd el az embereket, egy nagycsaládban vagy mindenki királykisasszony, vagy mindenki koldus. A szeretet sokféleképpen megérinthet. Azt is megtapasztalod, hogy oda kell figyelned a másikra.

- Az, hogy tiszteletben tartod mások hitét, még nem jelenti automatikusan, hogy elfogadod a más vallásúakat. Ez már egy fejlettebb, mélyebb megértést igénylő szint.

- Hálás lehetek, mert a felmenőin között voltak római és görögkatolikusok. Az én kedvenc és szeretett nagynénikém, aki olyan volt, mintha a keresztanyám lenne, ő volt a legidősebb. Az ő vezetésével a kisebb testvérei elmentek vasárnaponként a római és a görögkatolikus templomba is, mert a nagypapám római katolikus volt, a nagymamám görögkatolikus. A környezetük ezt nem nézte jó szemmel, de amikor felnőttek a gyerekek és párt választottak, újabb vallásokkal gazdagodott a család. Gyerekként volt olyan unokatestvérem, akinek az édesanyja evangélikus presbiter lett, a nagyszülei templomszolgák voltak, a nagypapája harangozó. Az evangélikus unokatestvéreimmel jártam harangozni. A szabolcsi nagynénikéim és nagybácsikáim a nagymamámmal együtt rendszeresen kijártak a nyírkarászi és a gyulaházi zsidó temetőbe, és engem is vittek magukkal. Éppen az a nagynénikém mesélte, aki 24 órája hunyt el, hogy amikor idegen csendőrök érkeztek a faluba, és szekérre rakták a zsidókat, akkor a nagymamám vitte a kenyeret, és ellökték. Természetes volt, hogy amikor a temetőbe megyünk, akkor nemcsak a felmenőink sírjait gondoztuk, hanem az elhagyatottakat is. A második legidősebb nagynénikém hatéves kisgyerekként megjegyezte az összes elhurcolt barátjának a nevét. Amit még túl a nyolcvanon is tud, az a kis pajtásainak a neve. Nekem természetes, hogy...

Az emlékezetünk kincsesládája, amelyben a múltunk minden értékes pillanata rejlik.

- Ez a teher nem úgy nehezedett rám, mint a mindennapi gyász, hanem inkább természetes része lett az életemnek. A testvérem, aki néhány évig fogyatékkal élt, szintén hozzájárult ahhoz, hogy elfogadóbb legyek. Tanulj meg elfogadni, hogy nem mindenki olyan, mint te; a másság nem a félelem vagy a gonoszság forrása. Ha valaki szükséget szenved, mindig készen állok arra, hogy megálljak és segítsek. A teamilitáns mozgalom idején, amikor a kormány a hajléktalanok ellen indított harcot, a teaosztás vált az én fegyveremmé. Naponta 15-20 liternyi teát főztem, és elindultam a városba, hogy támogassam azokat, akiknek a legnagyobb szükségük volt rá.

Az ilyen cselekedetek fontossága több szempontból is kiemelkedő. Először is, ezek a tettek hozzájárulnak a közösség összetartásához, erősítve a kapcsolatokat az emberek között. Amikor valaki jót tesz, az nemcsak a közvetlen érintettekre van pozitív hatással, hanem inspirálja másokat is, hogy hasonlóan cselekedjenek. Másodszor, az ilyen cselekedetek elősegítik az empátia és a megértés fejlődését. A segítségnyújtás vagy a támogatás aktusai lehetővé teszik, hogy jobban beleéljük magunkat mások helyzetébe, és ezáltal gazdagítják a saját tapasztalatainkat. Végül, a jótékony cselekedetek nemcsak a társadalmi normák erősítésére szolgálnak, hanem egyfajta belső elégedettséget is nyújtanak a cselekvő számára. Az altruizmus érzése, hogy valakinek segítettünk, gazdagítja az életünket, és hozzájárul a személyes fejlődésünkhöz. Mindezek a tényezők együttesen teszik az ilyen cselekedeteket elengedhetetlenné a társadalmi harmónia és a személyes boldogság szempontjából.

Sokkal jobban érzem magam, amikor az emberek mosolyognak, és nem csupán a fájdalmukat érzékelem.

- Még akkor is, ha - ugyan nekik sokat jelent, de - porszemnyit sem változik a világ?

- Hajlamosak vagyunk arra, hogy egészben akarjuk megoldani a problémákat. Bennem is megvolt ez, amikor éveken keresztül csináltam a Hét Olajfa beszélgetéseit: összefogunk, és együtt megoldjuk. De ez Magyarországon nem működik. Itt ha valaki egy centi pozícióhoz jut, tisztelet a kivételnek, akkor azt gondolja, hogy ő már Valaki lett. Nem a pozíció határoz meg minket. Amikor azt várjuk, hogy a politika oldja és változtassa meg az életünket, mi magunk változunk közben? Ha belül nincs változás, semmi sincs. Lehet persze azt mondani, hogy ez egy magányos misszió, mert kutatni is egyedül tudsz, és akkor is egyedül vagy, amikor a hajléktalannak teát, fájdalomcsillapítót, ragtapaszt, vagy éppen könyvet viszel.

Mennyi terhet képes elviselni egy ember a vállán?

- Nem tudom. Csináld, és kiderül, bírod-e. Én nem gyertyát gyújtok, ha fáj valami, hanem virágot ültetek. Ha szomorú vagyok, akkor kutatok, hátha elűzöm a feledést. Néha sikerül. Mint amikor megtalálok olyan embereket, akiket teljesen kiradíroztak, és megírom, összerakom a történetüket. Amikor ráleltem a keszthelyi kincsek örökösére, olyan volt, mintha megmentettem volna valakit.

Ezt nevezik lélekújító folyamatnak.

Természetesen, íme egy egyedi átfogalmazás: - Igen, az általam felfedezett személyek rendkívül fontosak, hiszen emlékezetpolitikánk meglehetősen sémás. Számos hős és zseni létezik, de vajon miért is tartjuk őket fontosnak? Azért, mert életben maradtak leszármazottaik, mert nem voltak politikai konfliktusaik, és újra felfedezték őket az utókor számára. A 90-es években kezdtem el kutakodni utánuk, eredetileg dokumentumfilmek készítésének szándékával. Noha 2010 óta nem rendeztem filmet, mégis rengeteg csodálatos embert találtam. Ki ismeri például Mosonyi Mimit? Ő alapította a keszthelyi zeneiskolát, zseniális zongoraművészként tartották számon. És mi a helyzet Lőwi Edittel, aki 1937-ben kitűnő eredménnyel végzett Dohnányi tanítványaként? Ő és ötéves kisfia Auschwitzban vesztették életüket. De mond-e valamit neked a név, hogy Máthé vagy Markstein Lili? A Markstein név ismerős lehet, mivel Alfonzót is így anyakönyvezték, de Máthé Lili a 30-as években hegedűművészként vált ismertté, zeneakadémiát végzett. Ő gyűjtötte össze a főváros roma gyermekeit, több mint harminc kis rajkót, akik javarészt írástudatlanok voltak, és zenekart alakított velük. Később a haláltáborokba is eljutott, és tanúként szerepelt az Eichmann-perben. Nemrégiben felfedeztem a Bánd család történetét is, akik Budapest első kenyérgyárosai voltak. Kiváló orvosokat, költőket és festőművészeket is találhatunk köztük. Sajnos senki sem tud róluk, mivel mindannyian életüket vesztették, és nincs utánuk leszármazott. Sokukról ráadásul képek sem maradtak, hiszen a haláltáborokba vitt bőröndökben tárolták a fényképeket, és tudjuk, mi történt velük.

- A bőröndökről a botrányos Szabadság téri megszállási emlékmű bőröndjei és fotói jutnak eszembe. Mit gondol az emlékezetpolitikáról?

Botrányos, amikor a gyűlöletet állami szinten terjesztik, amikor a kettős mérce fogalma a hatalom eszközévé válik, és amikor a média szabad működését korlátozzák. A helyes emlékezetpolitikához elengedhetetlen lenne a sokszínű és hiteles információ, ami segíthetne minket a valós történelmünk megértésében. Hogyan lehetne hiteles egy olyan rendszer, amely központosítja a tudást, megmondja, mit szabad és mit nem, és még a könyveket is fóliázza? A szobrok, mint a múlt tárgyiasult megjelenései, sokszor provokálnak, hiszen nem csupán hazugságokat sugallnak, de ott vannak a mindennapi életünkben is. Az igazi tragédia azonban az, ami az egyes emberekkel történik. Egy szobrot le lehet bontani, én azonban inkább mindegyiket megőrizném, mert a múltunkat nem szabad elfelejteni. Egy átgondolt emlékezetpolitika nem próbálja meg átírni a történelmünket; vállalnia kellene, hogy egyszerre voltunk gyilkosok és áldozatok, bűnösök és ártatlanok. Amikor kutatok, nem csupán hősökről beszélek, hiszen az emberi gyarlóságok is részei a történetünknek. Amíg a kormány politikája nem tükrözi mindannyiunk valóságát, hanem megoszt minket "mi" és "ők" kategóriákra, addig nem várhatunk igazi változást. Az emberek közötti kapcsolatok, a lélek mélyéből fakadó cselekedetek sokkal fontosabbak, mint a politikai játszmák. Talán ez a megközelítés kevésbé maradandó, de ebben a megosztott, depressziós országban, ahol a demokrácia fogalma is torzul, talán ez az egyetlen út. Hol van a demokrácia abban, aki gyűlöletkeltő megjegyzéseket tesz, függetlenül attól, melyik oldalról érkezik?

Ezek mélyen gyökerező beidegződések, amelyek a szaloncigányozásra és szalonzsidózásra építenek.

Abban az országban, ahol a kormány tudatosan alacsonyítja a nőket, redukálva őket szülőgépek szerepére, és nem biztosítja az egyenlő munkáért járó egyenlő bért, a helyzet különösen nehéz a "szőke nő" sztereotípiájával küzdők számára. Egy időszakban "nembéla" álnéven írtam, és ekkor a vulgárisabb énem is felszínre került, amit a Fidesz 5-ös számú párttagkönyvének birtokosa inspirált. Számos üzenet érkezett: ki ez a férfi, aki ilyen éles kritikát fogalmaz meg? Minden emberben ott rejlik az alapvető felháborodás, és a kérdés az, hogy távol tartja magát tőle, beleáll a helyzetbe, vagy új alternatívák után néz. Ezt a folyamatot járom végig.

- Az emlékezetpolitika minimuma lenne, hogy megismerhető legyen a múlt. Már rég túl lennénk a megrázkódtatásokon, és kurzusművek helyett szabad alkotásokkal tisztulhatnánk.

A keszthelyi kutatásom során 300 sorsot sikerült felfednem, ami igazi kihívás volt. 2019-ben a sajtóban megjelent egy hír, miszerint holokausztáldozatok kincseit találták meg, és hogy nincsenek élő leszármazottaik. Ez a felfedezés egy kutatási őrületet indított el bennem, mert ilyenkor elengedhetetlen, hogy megtaláljam az igazságot. Kitartó munkával sikerült bizonyítanom, hogy 70-80 év távlatából is lehetőség van arra, hogy közel álló családtagok egymásra találjanak. Részletesen rekonstruáltam, hogy melyik családról van szó, hány gyermekük született, hol éltek, és megdöbbentő módon két egyenes ági leszármazottja is túlélte a népirtást; az egyikük pedig Kossuth-díjat nyert az ötvenes években. Keszthelyen korábban is előfordultak olyan ügyek, amelyek a holokauszttúlélők kincseivel kapcsolatosak, és nem minden érintettnek volt érdeke, hogy felfedje: hány ház volt zsidó tulajdonban a sétálóutcában, vagy hogy a nyilasok milyen brutális módszerekkel kényszerítették az elhurcoltakat arra, hogy felfedjék, hol rejtették el javaikat. Különösen visszataszítóak voltak azok a nyilasok, akik büszkén számoltak be a sajtóban arról, hogyan verték ki a zsidókból az információkat, szinte élvezettel tort ülve a szenvedéseken.

- Az igazság fontos, de miért?

- A felnövekvő generációknak meg kell ismerniük a városuk történetét. Nemcsak az a fontos, hogy Keszthelyen született Básti Lajos, hanem hogy a szomszédaik között is voltak kiváló emberek, akik felépítettek egy várost. Még az utcaneveket is zsidók adták, a Balaton Múzeum létrehozásában is kiemelt szerepe volt a századforduló zsidóságának. A városban nemrég történt egy politikai változás, de nem elsősorban a pártok, hanem a lokálpatriotizmus váltotta le a Fideszt. Nekik valóban fontos a múltjuk, és tudják, hogy nem válogathatják meg az értéket aszerint, hogy valaki keresztény, tót, cigány vagy zsidó. Az érték az érték. A mai emlékezetpolitika nemcsak a múlt átírása és kiradírozása, mert a jelenben is radíroznak. Nem tudunk nagyban tenni semmit, ha kicsiben elcsesszük a dolgokat. Szemléletváltás kell. Én nem azért figyelek a másikra, mert szeretem, hanem azért, mert ember.

Az emlékezés útjain barangolva a Talmud szavai jutnak eszembe: egy megmentett élet az emberiesség megőrzése. Milyen jövő vár ránk?

- A BZSH Dohány-körzetéhez kapcsolódva minden második héten tartok előadást. Olyan emberekről mesélek, akiknek a sorsát kutatom, és akiket teljesen elfelejtettek, miközben rengeteget tettek a hazáért, a városukért, az embertársaikért. Olyanokról, akik a hivatásukban az elsők közé tartoztak. Hányan tudják például, hogy Hollywood első magyar filmdramaturgja Székely Béla volt? Vagy ki lehetett az a csodálatos orvosnő, akiről Krúdy Gyula a Sári doktorkisasszony alakját mintázta? Az emlékezés ösvényein nem beleragadás a múltba, hanem épp ellenkezőleg: erőt ad a jelen traumáinak feldolgozásához. Út a jövőhöz.

A holokauszt és a vele járó közöny arra figyelmeztet, hogy a történelem ismétlődő tanulságait gyakran figyelmen kívül hagyjuk. Ahogyan az állampárt módszeresen üldözi a különböző társadalmi csoportokat, úgy a többség csupán akkor ébred fel, amikor már saját bőrén tapasztalja a veszélyt. Mit is tanulunk valójában ebből a folyamatból?

- Merészen kinyitom a számat, és vállalom a felelősséget mindazért, ami ezzel jár. Sokan rettegnek attól, hogy a munkahelyük veszélybe kerül, és hogy ezáltal kiszorulnak a versenyből.

- Úgyis napvilágra kerülnek a dolgok.

- Úgyis napvilágra kerülnek a dolgok. Ezt én megértem, megéltem. Sok díjat kaptam, és sokszor küldtek padlóra.

Tudod képes vagy szeretni azokat, akik gyűlölnek?

Senkit nem gyűlölök, ellenben a haragom mélyen gyökerezik, és intenzív kutatásra késztet. A történelem során sosem volt példa arra, hogy a zsarnokok örökké uralkodjanak. Nincs hazugság, ami örökre megmaradna, és az elnyomás sem tarthat örökké. Mégis, a lebutított média, a felszínes megnyilvánulások és a propaganda végtelen mantrázása folytatódik: ez a sémaszerű agymosás. De egy hatalomnak sem szolgál a hasznára, ha folyamatosan hazudik, mert a legnagyobb bukások éppen ebből adódnak: a nép idővel ráébred, hogy ez nem a Kánaán. Az nem kérdés, hogy hányan hiszünk az emberség erejében; sokkal inkább az számít, hogy az embernek magából kell adnia valamit – a szolidaritásából, emberségéből és tudásából.

- Szemben az orbáni propagandával: semmi sem fekete-fehér. Mit gondol az Európa által befogadott muszlim menekültek palesztinpárti tüntetéseiről, a jobboldal által emlegetett antiszemitizmusukról? És mit gondol Izrael 2023. október 7-ének borzalmát követő gázai megtorlásáról?

A palesztin-izraeli konfliktus olyan, mint egy görög tragédia, tele szenvedéssel és elkerülhetetlen sorscsapásokkal. Amos Oz a 2009-es filmemben hangsúlyozta, hogy mind a palesztinok, mind a zsidók emberek, akik szeretnének békében élni egymás mellett. Azonban a politika mindig is képes volt megakadályozni ezt a vágyat. Minél inkább eluralkodik a hatalom őrülete, annál inkább háttérbe szorulnak az állampolgárok. Szívből ölelem magamhoz azokat az ártatlan izraelitákat és palesztinokat, akik valaha jó szomszédok voltak és békében éltek egymás mellett. Valami nagyon eltorzult a világban. A szolidaritás meggyengült, és a szemeink előtt tűnnek el az emberek, mint Iványi Gáborék. A társadalomnak fel kellene állnia, és ki kellene mondania: nem kérünk ebből a szenvedésből.