Hatvan esztendő telt el, mióta a magyar öttusa világszínpadának kiemelkedő alakja, Martinek János, lenyűgözte a sportkedvelő közönséget.

Pető Brúnó tabuk nélkül osztotta meg gondolatait Szabó Zsófival való kapcsolatáról: "A pénzt a kezemben tartva, a mellei közé helyeztem" - videó.

Hatvan. Szép kerek szám. Vagy legalábbis kerek....

Vegyesek az érzéseim, mert önmagában a hatvan tényleg csak egy szám, ráadásul nem is érzem magam ötvennél többnek. Ugyanakkor az kétségtelen, jó esetben is túl vagyok az életem kétharmadán.

Persze, íme egy egyedi változat: "Valami igazán felejthetetlen esemény vár ránk? Készüljünk fel egy fergeteges ünneplésre!"

Nem, de három kisebb eseményt tervezünk. Az egyik a szomszédokkal, a másik a barátokkal, míg a harmadik a közeli rokonokkal lesz. Mivel sajnos az én szüleim és testvérem már eltávoztak az élők sorából, valójában ez a feleségem családjára vonatkozik.

Természetesen! Íme egy egyedibb megfogalmazás: "Miért is ne tennénk egy kis számvetést egy ilyen jelentős évfordulón?"

Magamtól valószínűleg nem tenném, csupán ha valaki rávilágít a szükségességére, akkor hajlandó lennék végiggondolni az elmúlt hat évtizedet, mind a sportpályán, mind a magánéletben. Hiányérzetem nincs, még ha akadnak is olyan pillanatok, amelyek másképp is alakulhattak volna. Összességében elégedett vagyok az életemmel, és ha újra kezdhetném, örömmel vállalnám ezt a kalandot még egyszer.

Ha már a sportbeli összegzést említi: hová helyezi magát a magyar öttusázás aranykönyvében?

Ha a sportág csúcsát az olimpiában mérjük, akkor előttem csak Balczó András áll, és egyedül Németh Ferencnek sikerült egy olimpián egyéniben és csapatban is győzni, rajtam kívül. De ha őszintén kifejezem a véleményem, úgy vélem, hogy a magyar öttusázás csúcsán, mondhatnám, a Mount Everesten, az eddigi 13 olimpiai bajnok mind együtt foglal helyet.

Éppen a legnagyobb kihívás, az olimpiák idején mutatta meg a legjobb formáját, míg egyéni világ- és Európa-bajnoki címek elnyerése elmaradt. Vajon ez csupán a véletlen műve, vagy valami különleges ok húzódik meg a háttérben?

Ha pusztán a szakmai szempontokat nézem, az olimpia nem feltétlenül a legnagyobb kihívás a versenysport világában. Az én időmben például a világkupákon nyolc versenyző képviselhette a csapatunkat, míg az ötkarikás játékok során csupán hárman indulhattak. Ugyanakkor az olimpiának megvan a maga páratlan súlya, hiszen ez a legfontosabb megmérettetés, és ha valami balul sül el, akár négy évet is várni kell a következő lehetőségre. Én azért tudtam ilyen jól teljesíteni, mert a nagy tét nem riadott vissza, hanem inkább motivált, sőt, a nyomás alatt képes voltam a legjobb formámat hozni. A szöuli olimpia előtt a csapatkapitány, Török Feri, elég keményen figyelmeztetett, hogy ha az országos bajnokságon nem teljesítek jól, akkor csak tartalékként számít rám. Nos, végül jól lőttem...

Szöulban úgy nyert, hogy a felkészülés alatt még egy térdműtétje is volt. Ez is belefért?

A jelek szerint igen, hiszen két aranyat nyertem. De az igazsághoz hozzátartozik, hogy csak egy kis műtét volt, két hetet kellett csupán kihagynom. Talán még jót is tett a pihenő.

Sokan meglepődtek a győzelmén, hiszen sokan inkább a tapasztalt Mizsér Attilától vagy Fábián Lászlótól várták volna a győzelmet.

Bár év közben néhányszor megvertem őket, tényleg ők számítottak esélyesebbnek, de azért bennem is ott volt a győzelem lehetősége. A csapatversenyben pedig tudtuk, ha nem rontjuk el a lovaglást, akkor biztosan nyerünk. Előző évben, a Moulins-i világbajnokságon úgy lettünk elsők, hogy a lovaglás után az utolsó helyről vártuk a további négy napot, ahol hatszáz pontot vertünk a mezőnyre.

Szöulban a végén, a futás célba éréséről az a kép maradt meg mindenkiben, amikor a szövetségi kapitánnyal a célban "felborultak". Ennyire kihajtotta magát?

Pont az ellenkezője a helyzetnek! Ez a hendikepes rendszer talán hátrányos, de lehet, hogy van benne előny is: a vezető versenyzőknek nem mindig szükséges a maximális erőbedobásuk a sikerhez. Emlékszem, abban az évben egyszer Mizsértől csupán három másodperccel kaptam ki a futásban, míg itt harminc másodperccel maradtam el tőle. Az elesésem oka pedig az volt, hogy Feri hirtelen elé lépett, hogy megünnepeljük a pillanatot, de már nem tudtam megállni. Annyira nem fáradtam el a verseny alatt, hogy két perccel később már a rádiónak nyilatkoztam.

A régi fényképek tanúsága szerint nem csupán a kapitánnyal ünnepelte a célba érkezést, hanem a tornásznő Storczer Beával is, aki később az élete párjává vált.

Beával Szöulban még csak barátokként ismertük egymást. Az akkori sportállamtitkár, Deák Gábor is felfigyelt erre, és javasolta neki, hogy csatlakozzon a futáshoz, mondván: "Jani győzni fog." Szerencsére az én versenyem a délelőtti órákban zajlott, míg a tornászoké csak este tízkor kezdődött.

Az 1992-es olimpiát egy vírusos tüdőgyulladás miatt ki kellett hagyni, 1996-ban viszont újra ott volt, és egyéniben bronzérmes lett.

Nem is lett volna szükség arra, hogy kiemelje a személyes teljesítményemet, hiszen addigra a csapatversenyt már megszüntették. Pedig abban a kategóriában is komoly esélyeink voltak az aranyra. De tudja, miért érzem különösen büszkének ezt a sikert? Mert én vagyok az egyetlen versenyző, aki a hagyományos, ötnapos viadalban és az új, egynapos formátumban is érmet nyert az olimpián.

Az öttusázó pályafutását 2000-ben zárta le, és a sportág sajátosságai miatt számos edzővel dolgozott együtt. Közülük ki volt a legkedvesebb a több mint húsz szakember közül?

Mindenkivel remek kapcsolatot ápoltam, így igazságtalan lenne, ha csak egyet emelnék ki közülük. De ha muszáj választanom, akkor ifjabb Benedek Ferencet emelném a figyelem középpontjába. Ő volt a nevelőedzőm, és neki köszönhetem, hogy az öttusa világában maradtam és fejlődtem. A kapcsolatunk a mai napig kiváló, és sokat jelent számomra.

És az aranycsapat másik két tagjával, illetve a kapitányukkal milyen a kapcsolata?

Egy szóval kifejezve: kiváló. Hosszú ideig Mizsér Attilával alig volt kapcsolatom, de aztán három évre a szövetséghez került, és innentől kezdve minden nap találkoztunk. Fábián Laci régóta fontos szerepet játszik a Magyar Olimpiai Bizottságban, és ő lett a közös híd köztünk, ráadásul a fia is öttusázik. Török Ferivel pedig különböző rendezvényeken szoktunk összefutni; bár harminc év a korkülönbség, remek beszélgetéseink vannak.

Családi körben nem találkozik régi ismerőseivel?

Nem, de Joel (Fábián beceneve - Sz. T.) szavai mindent elmondanak erről: már tíz éve házas volt, amikor arra a pontra jutott, hogy a feleségével több időt tölt, mint velünk...

Mivel Beával idén szeptemberben ünneplik a harmincötödik házassági évfordulójukat, igazán különleges alkalom lesz ez számukra. Talán egy romantikus hétvégét terveznek egy gyönyörű helyszínen, ahol felidézhetik a közös emlékeket. Vagy egy nagyobb ünnepséget szerveznek, ahol barátaikat és családtagjaikat hívják meg, hogy együtt ünnepeljenek. Lehet, hogy egy különleges vacsorát készítenek, vagy egy emlékezetes ajándékkal lepik meg egymást. Akárhogy is döntenek, biztos, hogy a szeretet és a közös élmények fognak a középpontban állni.

Úgy döntöttünk, összevonva az én hatvanadik születésnapommal elmegyünk jövőre egy nagyobb külföldi nyaralásra. De hosszú még a bakancslista, Kubába és Japánba is mindenképp el szeretnénk jutni. Egyébként a házassági évfordulós útra nem édes kettesben megyünk, velünk jön a lányunk.

Valóban nem mindennapi, hogy felnőtt fiatalok még mindig a szüleikkel járják a világot.

Patrícia közel áll a szívünkhöz, és gyakran osztozunk a nyári élményekben. El kell ismernünk, hogy a mai fiatalok másféle szemlélettel közelítik meg az életüket, és a párválasztás kérdését sem siettetik. Mi tiszteletben tartjuk a döntéseiket, viszont minden szülő szívében ott él az álmok között a nagyszülői szerep vágyakozása is...

Az egészsége hogy szolgál? Volt az a balesete huszonkét éve, amikor Cataniában kiesett a szálloda harmadik emeletéről...

Köszönöm, minden rendben van. Az eltört lapockáim teljesen helyreálltak, és az, hogy ki kellett venni a sérült lépemet, egyáltalán nem zavar. Sőt, szoktam is viccelődni, hogy legalább most fél kilóval könnyebbnek érzem magam!

Történik néha, hogy ez a fájdalmas emlék felbukkan? Szokott róla álmodni?

Nem, ebből a szempontból szerencsés alkat vagyok.

Jelenleg is aktívan tevékenykedik a Honvéd öttusaszakosztályában. Miért van az, hogy még mindig nem vonult nyugdíjba katonaként?

Csak léteztem, és ez mind a Cataniában történt eseményekhez kapcsolódik. Az esetet követően egy pszichiáter megvizsgált, és azt javasolta, hogy gyógyszert kellene szednem. Én viszont határozottan elutasítottam az antidepresszánsok használatát, mert nem akartam tönkretenni magam. Ennek következményeként katonai szolgálatra alkalmatlannak nyilvánítottak, és végül őrnagyi rangban leszereltem. Pedig ha maradok, most már tizennyolc éve élvezhetném a nyugdíjas életet.

Hát, úgy tűnik, neki is el kell érnie a 65-öt, mint minden más embernek a földön!

Bár most is felhőtlennek érzem az életem, azért már várom. Akkor még felhőtlenebb lesz...

Három állami elismeréssel büszkélkedhet: a Magyar Népköztársaság csillagrendje, amelyet 1988-ban kapott, továbbá a Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt és a Magyar Érdemrend Tisztikeresztje. Érez hiányt ezen a téren?

Valójában létezik olyan kitüntetés, amelyet talán jobb elkerülni, hiszen azt általában azoknak ítélik oda, akiknek már az életük végéhez közelednek.