Kémiai Nobel-díjat nyert, mégis sokan háziasszonyként emlegették - Dorothy Crowfoot Hodgkin forradalmasította az orvostudomány világát.
Ez a mérgező tárgy rengeteg magyar lakásban is ott van - Nagyon káros az egészségre
A tudományos karrierje mellett aktívan szerepet vállalt a nemzetközi kapcsolatok építésében a hidegháború alatt, és nyíltan kiállt a vietnámi háború ellen. Kollégái és barátai szerint mindig is a megoldásokat kereste a konfliktusok helyett, mélyen hitt és küzdött a békéért.
Semmilyen akadály nem állhatott a határtalan tudásszomja és eltökélt tettrekészsége útjába, kortársai az éleslátású és intuitív zseniként tisztelték őt. Pályafutása során számos női generációt ösztönzött a tudományos pálya választására, és megmutatta, hogy az anyaság és a házasélet harmonikusan megférhet a kutatói hivatással.
Dorothy Crowfoot 1910. május 12-én látta meg a napvilágot Kairóban, ahol apja, John Winter Crowfoot régészként tevékenykedett, később pedig Szudánban tanárként és igazgatóként folytatta pályafutását. Apja számos ásatásban és kutatási projektben játszott kulcsszerepet, míg édesanyja, Grace Mary Crowfoot szintén aktívan részt vett a családi kutatásokban. Grace emellett kiemelkedő botanikus volt, aki szabadidejében gyönyörű illusztrációkat készített a hivatalos szudáni növénytani könyvhöz.
Tanulmányai során egy különleges lehetőség adódott számára: egy időre a szüleivel együtt látogatott el egy ásatásra Jerash városába, ahol lenyűgöző mozaikpadlókat tervezett. Ez az élmény mélyen hatott rá, és annyira elgondolkodott a régészet vonzerején, hogy még a kémiát is hajlandó lett volna hátrahagyni érte. Szerencsére azonban végül más irányt választott, és nem hagyta el a tudományos pályát.
Dorothy Crowfoot Hodgkin pályafutása izgalmas fordulattal indult, amikor gyermekként egy kémiai könyv került a kezébe, tele lenyűgöző kísérletekkel a kristályok világáról. Az Oxfordi Egyetemen végzett tanulmányai során, noha kiváló eredményekkel zárta le a képzését, női mivolta miatt nehézségekbe ütközött a munkakeresés során. Szerencséjére J. D. Bernal, a Cambridge-i Egyetem modern molekuláris biológiai kutatásának úttörője, felfedezte benne a valódi tehetséget és potenciált. Doktori fokozatának megszerzése után Dorothy 1934-ben visszatért Oxfordba, ahol egész pályafutását végigkísérte a tudományos kutatás iránti szenvedélye.
Tudományos tevékenysége jelentős impulzusokat adott az orvostudomány fejlődésének.
Amikor a röntgensugarak áthaladnak egy kristályrácson, olyan lenyűgöző mintázatok keletkeznek, amelyek fényképezőgép segítségével rögzíthetők. Ezek a képek lehetővé teszik a kristály struktúrájának pontos meghatározását. Az 1930-as évtizedben a tudományos közösség egyre inkább felfedezte, hogy e módszer segítségével bonyolultabb molekulák is feltérképezhetők. Hatalmas mennyiségű röntgendiffrakciós felvétel, precíz számítások és éleslátó elemzések révén Dorothy Crowfoot Hodgkin 1946-ban feltárta a penicillin molekuláris felépítését, majd 1956-ban a B12-vitamin, a legbonyolultabb vitaminok egyike szerkezetét is sikerült megismernie.
1942-ben az oxfordi egyetem falai között egy különleges tudományos kihívás bontakozott ki, amely a penicillin szerkezetének feltárását célozta meg. A második világháború sötét árnyékában brit és amerikai tudósok hatalmas erőfeszítésekkel dolgoztak azon, hogy kifejlesszék az antibiotikumot, így segítve a gyógyítók és ápolók munkáját a fronton és a kórházakban. E kihívás egyben tiszteletadás is volt, amely a tudományos közösség összefogását szimbolizálta. Ernst Chain, egy zsidó menekült tudós, aki 1954-ben orvosi-élettani Nobel-díjat nyert, a felhívással egy női kutatóhoz, Dorothy Crowfoothoz fordult, aki akkoriban még nem élvezett kellő megbecsülést a tudományos világban. Ez a gesztus nemcsak a tudományos együttműködés fontosságát hangsúlyozta, hanem a női kutatók szerepének elismerését is elősegítette egy férfiak által uralt területen.
A tudás megosztása és a tudományba való betekintés lehetőségének megteremtése minden tudós felelőssége.
Chain irányítása alatt a kutatócsoport azon fáradozott, hogy Alexander Fleming által felfedezett penicillin nevű anyagból gyógyászati készítményt fejlesszenek ki, amely képes megakadályozni a baktériumok szaporodását. Chain tisztában volt azzal, hogy a molekula kémiai és fizikai struktúrájának feltérképezése kulcsfontosságú lépés a folyamatban, és hozzájárulhat az ipari gyógyszerkészítés előrehaladásához is. Bízott benne, hogy a szerkezet alapos megértése új lehetőségeket nyit meg más antibiotikumként alkalmazható vegyületek felfedezéséhez is.
A negyvenes években a biokémia még gyerekcipőben járt ahhoz képest, ahol manapság tart. Crowfoot akkoriban egy új technológiát fejlesztett a biokémiai anyagok szerkezetének azonosítására. Amint Chain elegendő penicillint tudott biztosítani, hogy mintát adjon neki, Crowfoot és hallgatói nekiláttak a szerkezet feltárásának. Röntgenkrisztallográfia segítségével Hodgkin meghatározta a penicillin, az inzulin és a B12-vitamin szerkezetét, és ezzel az első brit nő lett, aki 1964-ben kémiai Nobel-díjat kapott, 1947-ben pedig a Royal Society tagjává választották, mely egy tekintélyes brit tudósokból álló társaság, ahova szinte nehezebb volt bekerülni, mint Nobel-díjat nyerni.
A korabeli újságok "háziasszonyként" hivatkoztak rá, amikor megnyerte a Nobel-díjat
Dorothy Crowfoot első ránézésre egy törékeny hölgynek tűnik, azonban egész élete során pontosan ennek ellenkezőjét bizonyította be. Nevet szerzett magának kutatóként, hihetetlen sikereket ért el, és mindeközben felfedezéseivel támogatta az egészségügyet és az orvosok munkáját. A kollégái mind kedves és támogató emberként emlékeztek vissza rá, aki nem ismert lehetetlent. Neve a mai napig bizonyítja, hogy minden előítélet, irigység és szexista megkülönböztetés ellenére ugyanúgy joga van a nőknek a tudományos karrierhez, mint a férfiaknak.
Amikor feleségül ment, az egyetem vezetősége arra kérte, hogy mondjon le tanulmányi ösztöndíjáról. Ő azonban nem hátrált meg, sőt, sikerült elérnie, hogy szülési szabadságot kapjon. Ezzel ő lett az első nő az Oxfordi Egyetemen, aki ilyen elismerésben részesült. Ez a lépés új utakat nyitott meg más nők számára is, akik a tudományos pályafutás mellett a családalapítást is fontosnak tartották. Tudományos pályafutása során rendíthetetlen mentorként támogatta számos fiatal nő fejlődését – köztük Margaret Thatcherét, a későbbi miniszterelnökét is –, akiknek nem csupán a tudomány lenyűgöző világába nyújtott betekintést, hanem olyan eszközöket is adott, amelyek segítségével bátran felfedezhették és hódíthatták meg azt.
Emberszeretete ugyanúgy végtelen volt, mint a tudomány iránti szenvedélye.
Számos humanitárius ügyben fáradhatatlanul tevékenykedett, és különösen foglalkoztatta az 1960-as és 70-es években az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság által ellenségként kezelt országokban - mint például a Szovjetunió, Kína és Észak-Vietnam - élő tudósok és állampolgárok sorsa. A konfliktusok során mindig a béke és a párbeszéd előmozdítását helyezte előtérbe, hangsúlyozva a megértés és az együttműködés fontosságát.
A tudomány világában, akárcsak a mindennapi életben, az emberi együttműködés elengedhetetlen a fejlődés és a mélyebb megértés eléréséhez.
1976 és 1988 között a nemzetközi Pugwash-mozgalom elnöki tisztét töltötte be, amelyet az ikonikus Albert Einstein és a neves filozófus-matematikus Bertrand Russell alapított. A mozgalom gyökerei 1955-re nyúlnak vissza, amikor a hidrogénbomba kifejlesztése miatt a tudósok között mély morális dilemmák merültek fel. E kérdések rávilágítottak arra, hogy milyen felelősséggel tartoznak a tudományos közösség tagjai a potenciálisan pusztító technológiák kifejlesztésében. A Pugwash kezdeményezésének jelentős szerepe volt abban, hogy a politikai és tudományos világ között párbeszéd alakuljon ki, amely független volt az ideológiai keretektől. A hidegháború idején ez a párbeszéd különösen létfontosságúvá vált a béke megteremtésének elősegítése érdekében.
Bennében egy megállíthatatlan eltökéltség égett, ami számos embert motivált és lelkesített.
Dorothy Hodgkin életét súlyos reumás ízületi gyulladás nehezítette meg, amelyet csupán 24 éves korában állapítottak meg. Ez a diagnózis folyamatos fájdalmakkal járó kihívásokat jelentett számára, azonban ő sosem adta fel. A nehézségek ellenére is kitartó harcos maradt, és megtalálta a módját annak, hogy fizikai korlátait leküzdve folytathassa szenvedélyét a tudomány iránt.
1988-ban visszavonult a közélettől, és 1994-ben távozott az élők sorából. Kiváló tudós volt, ugyanakkor kedvessége, szerénysége és nagylelkűsége is kiemelte őt. Barátai és kollégái mély tisztelettel tekintettek rá, amit hosszú távú munkatársa, Max Perutz búcsúbeszédében így fogalmazott meg: "Sugárzó szeretetet osztott meg a kémia iránt, családja, barátai, tanítványai, kristályai és az egyeteme felé. Szeretete egy ragyogó elmével és rendíthetetlen akarattal párosult: mindig a sikerre törekedett, függetlenül attól, hogy teste törékeny volt, és később súlyosan meggyengült. Valami varázslatos lakozott benne."
