Kőfalak, amelyek évszázadok titkait őrzik.

Szárhegy varázslatos települése Gyergyószentmiklóstól hat kilométerre északnyugatra helyezkedik el, a Szármány-hegy déli lejtőjén, 770 méteres tengerszint feletti magasságban. A falu része Güdüctelep is, amely 1956-ban vált átmenetileg külön egységgé Szárhegytől. A település neve valószínűleg az egykori Szármány-hegyre utal. A kastélytól nyugatra bronzkori és kora középkori településnyomokra bukkantak a régészek, amelyek gazdag történelmi örökséget rejtenek. Az első írásos említések a faluról az 1332-1334-es pápai tizedjegyzékben találhatók, míg a Szárhegy név 15. századi oklevelekben bukkant fel először. Történelmileg és kulturálisan a Gyergyói-medence egyik legjelentősebb települése, híres arról, hogy Bethlen Gábor, Erdély fejedelme itt töltötte gyermekkorát a helyi reneszánsz várkastély falai között, és később is többször visszatért a településre.

Gyergyószentmiklóstól északnyugatra, a Maros-medence keleti peremén, a Szármány-hegy lábánál található egy különleges település, ahol a Lázár-kastély emelkedik. Ez a monumentális várkastély, amely jelentős területet foglal el, a hegy lejtőjén impozáns négyszög alakban épült, lenyűgöző látványt nyújtva a környező tájnak.

A 17. századi erdélyi építészet egyik legszebb alkotása, a gyergyószárhegyi Lázár‐kastély pártázatos reneszánsz épület Székelyföld legvonzóbb főúri hajléka volt. A nagy területet elfoglaló várkastély a hegy lejtőjén, négyszög alakban épült.

A bejárat két oldalát olasz stílusú, pártázatos falak ölelik körbe, melyek díszes, fülkés ornamentikával és reneszánsz ihletésű formákkal bővelkednek, összekapcsolva a sarokbástyák impozáns megjelenésével.

A boltíves bejárat, mely az épület mélyén húzódó udvarra vezet, mindkét oldalfalán díszes gót betűkkel írt feliratok találhatók. Az egyik ilyen felirat, az Anno Domini 1532, a várkastély építésének lezárultára emlékeztet, egyben a múlt titokzatos időutazására is invitál.

A település keletkezésének idejéről nincsenek pontos adataink. A szárhegyi Lázár család nevével először egy 1406. évi oklevélben találkozunk, amikor egy bizonyos Lázár Bernádot említenek.

András fia, I. János 1549‐ben írt magyar nyelvű végrendeletében már szó esik a gyergyai házról, amely egybeesett a szárhegyi kastély középső szegmensével, és amely 1532‐ben készült el.

1748. szeptember 21-én a várkastély leégett, és Lázár Ferenc özvegyének kérésére ugyan Csík‐, Gyergyó‐ és Kászonszék rendjei magukra vállalták a tetőzethez szükséges anyagok szállítását, de a teljes helyreállításra mégsem került sor.

Ennek ellenére a család bizonyos tagjai továbbra is a várkastély impozáns homlokzatának ölelésében éltek.

Az utolsó lakó, akit a birtok története megőrzött, Lázár Zsigmond volt, aki feleségével együtt 1853-ban került a hely színpadára, mint annak birtokosa.

A Lázár‐várkastély helyreállítása az 1960‐as évek végén kezdődött meg a falubeliek áldozatos tevékenységének köszönhetően, de az épületeket teljes egészében mai napig nem sikerült restaurálni.

1974 óta rendszeresen szerveznek alkotótáborokat ebben a különleges helyszínen. Ezen kívül, 1980 és 2006 között öt jelentős Kárpát-medencei irodalmi találkozónak adott otthont. Azonban 2014 óta, az örökösök közötti viták következtében, az impozáns reneszánsz várkastély zárva van, így a látogatók számára nem elérhető.

2016-ban elterjedt a hír, hogy a kastély új többségi tulajdonosa Böjte Csaba alapítványa lehet, miután a Lipthay bárói család a gyermekvédelmi munkájáról ismert ferences szerzetes alapítványának ajándékozta el a kastélyhoz kapcsolódó tulajdonrészét. Az igazság azonban az, hogy a kastély teljes használati jogát és fenntartási kötelezettségét 2018 óta véglegesen és visszavonhatatlanul a Berczely és Vormair család, mint a jelenlegi jogos örökösök birtokolja. Így a Böjte Csaba által irányított Kájoni János Gyermekvédelmi Központ, bár nem a kastély falai között, de már a saját emeletes épületében folytatja működését Szárhegyen.

A fent említettek bizakodásra adnak okot, hogy a kastély nemsokára újra fogadni tudja a látogatókat, és végre pontot tehetünk a több évtizede tartó felújítási folyamat végére.

Szárhegy impozáns római katolikus erődtemploma 1235 táján készült el román stílusban, majd a 15. században gótikus elemekkel gazdagították. Tornya 1488-ban emelkedett ki a tájból. A templom sorsa 1590-ben drámai fordulatot vett, amikor tűz pusztított, és a reformátusok, megszerezve a templomot, leégették oltárait. 1729-re a szentély és a torony kivételével az épületet lebontották és újjáépítették. 1930-ban újabb bővítések történtek, és a torony magassága is megnőtt. Az utóbbi években pedig elkezdődött a templom belső terének nagyszabású felújítása, amely új lendületet ad a történelmi épületnek.

A Szármány‐hegyi 15. századi Szent Antal-kápolnát a nagybaconi Balló család építtette újjá az 1700‐as években. Több gótikus elemet is tartalmaz.

A Szármány-hegy lábánál található Ferenc-rendi kolostor és templom építése 1669 és 1752 között zajlott. Ezen időszak alatt Kájoni János volt a rendházfőnök, aki 1669-től 1674-ig irányította a közösséget. Érdekesség, hogy őt itt is helyezték örök nyugalomra, emlékét pedig egy szobor őrzi, amely a kolostor falában kapott helyet.

A települést és környékét sokszor fenyegette a tatárok pusztító hadjárata. A székelyek és a tatárok közötti harcok emlékét őrzi a falutól nem messze fekvő Tatár-domb, amely a 1658. szeptemberi csata színtere volt. Itt, a legyőzött tatárok földi maradványait helyezték végső nyugalomra, a hagyomány szerint ötszáz harcost hantoltak el e dombon, míg a magyar oldalon mindössze tizenöt hősnek kellett búcsút venni az életétől.

A szárhegyi várkastély történetében kiemelkedő szerepet játszott a Lázár család, különösen két hölgy, akikről érdemes megemlékezni. Gróf Lázár Jenő és báró Bors Rudolfina leányai közül az egyik, Eleonóra, közismertebb nevén Nóra, 1871-ben látta meg a napvilágot. 1895-ben feleségül ment gróf Bissingen-Nippenburg Ottó huszárkapitányhoz, aki sajnos tragikus körülmények között, 1900-ban egy párbajban életét vesztette. Ugyanebben az évben Nóra édesapja, gróf Lázár Jenő is elhunyt, ami mélyen megviselte a családot.

Nóra átvette a család birtokainak irányítását, amely Meggyesfalván található, ahol ennek az ágnak a története gyökerezik.

Bissingen Ottóné Lázár Nóra Marosvásárhely kulturális életében kiemelkedő szerepet játszott a huszadik század első felében, anélkül, hogy bármiféle politikai szerepet vállalt volna. A város központjában lévő palotája a kulturális élet központja volt a két világháború között.

Bissingen Ottóné negyven éven át, 1902 és 1944 között, a marosvásárhelyi Jótékony Nőegylet elnökeként végezte fáradhatatlan munkáját. E hosszú időszak alatt a Nőegylet elkötelezetten támogatta a rászorulókat, különös figyelmet szentelve a szegényeknek és az időseknek, akiknek életkörülményeik javításáért és segítéséért fáradozott.

A század elején a Vöröskereszt Egylet elkötelezett tagjává vált, ahol leányaival együtt lelkesedéssel vett részt a közösségi munkában. Ezen kívül az alkoholellenes mozgalomnak is aktív résztvevője volt, hozzájárulva ezzel a társadalmi változásokhoz.

A család meggyesfalvi birtokán is több olyan jótékony rendezvényt szervezett, amelyek célja a szegény sorsúak, főleg gyerekek megsegítése volt.

Különleges kapcsolat fűzte a cigány közösséghez mind az anyát, mind leányát, gr. Bissingen Erzsébetet, akik segítették a marosvásárhelyi népzenészek segély- és temetkezési egyletét.

A Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság és az Erdélyi Helikon elkötelezett támogatójaként tevékenykedett, emellett a legnehezebb időkben, 1928 és 1930 között, a városi népkonyha segítésére is vállalkozott.

1941-től kezdve a Vöröskereszt Egyesület vármegyei társelnökeként szolgálta közösségét. Élete 1952-ben ért véget, és örök nyugalomra a marosvásárhelyi római katolikus temetőben lelt.

A második leány, Margit, 1872-ben látta meg a napvilágot Meggyesfalván. 1891-ben házasságot kötött br. Lipthay Frigyes-szel. Később nagybátyja, br. Bors Ágost, aki gr. Lázár Corinna férje volt, örökbe fogadta őt, így Margit felvette a Lázár-Bors nevet. Élete végén fiánál, br. Lipthay Bélánál élt a szécsényi kastélyban, ahol 1954-ben hunyt el.

- írta Jókai Mór az 1898-ban megjelent Puskás Kalári című történelmi költeményében. E művében egy szárhegyi régi legendára támaszkodva emelte ki és tette felejthetetlenné az akkori helyi hősök nevét, mint például Gábor deák, Están, Mihály bá, Áron öcs, Kund apó, valamint Örzse, Zsuzsa és Kató, akik a bátorságukkal és elszántságukkal harcoltak az ellenség ellen.

Természetesen az események a várat és a birtokot fenntartó, ott élő emberek történelmi hűségét és a valóságot elevenítik meg. Ekkor, amikor a Gyergyói-fennsík bátor székelyei Lázár István gróf vezetésével éppen Ali pasa hatalmas seregével harcoltak Gyulafehérvárnál, egy jelentős tatár-török-oláh horda próbálta meg ostromolni az otthon maradtak portáit, fosztogatva azokat.

A kastély és a birtokához tartozó települések értékei többször is áldozatul estek a zűrzavaros időknek. Az augusztusi hónapban már meghódított Maroshévíz után Ditrót is kifosztották és felégették. Az elkövetkezendő események következtében a Maros lapálya közelében fekvő mocsaras, dombos területre húzódtak a betolakodók. A több mint háromezer felforgató ellen harcba szállt Gábor deák, akinek a vezetésével kétszázötven harcnok, valamint a helyi asszonyok, öregek és fiatalok próbálták megállítani a támadókat.

A székelyek leleményessége jegyében a helyi agyag- és cserépedények, kancsók, fazekak, valamint kalapok és süvegek mind hosszú botokra tűzve egy domb mögé kerültek. E mellé a mocsárba sok törött cserép is került, mintegy figyelmeztető jelként. Előkerültek a boronák, kaszák, kapák és vasnyársak, miközben a bátor védők félelmet nem ismerő kiáltása és rikoltozása betöltötte a levegőt, egyfajta félelemkeltő zűrzavart teremtve, amelyre senki sem számított.

A feltartóztatott túlerőnek több mint fele megsemmisült, ami mély fájdalmat okozott a székelyeknek, hiszen tizenöt helybéli életét vesztette, s ezzel a "farkasok és hollók prédájává" váltak. Az elhagyott ellenség tetemeire körülbelül ötszáz halmot hordtak, melyek idővel a Csukuj halma néven váltak ismertté, és az utókor Tatár-dombként is emlegette őket. Így sikerült megmenekülnie az uradalomnak, a kastélynak és a székelyek által féltve őrzött falvak sorának.

Benedek Elek, az 1968-ban megjelent népmesék és mondák gyűjteményének szerzője, A táltos asszony című írásában visszarepít minket a hajdani szárhegyi csata emlékéhez. Ebben a történetben nem a harc férfi hőse áll a középpontban, hanem a bátorság és bölcsesség megtestesítője, Bákainé, a jövendőmondó táltos asszony. Elek elbeszélésében a női erő és a székely nép összefogásának szelleme bontakozik ki, bemutatva, hogy a közösség ereje és a bátorságuk mennyire elválaszthatatlanul összefonódik, miközben asszonyaik iránti tiszteletük is megjelenik. Ez a történet nemcsak a múlt hőseinek állít emléket, hanem a székelység szellemiségét is hirdeti.

A gyergyószéki mondákból ránk maradt Lázár Borbála, Baróthi Kata, Bákainé vagy az éppen várandós Puskás Klára harcos székely asszonyok megformálói a kiapadhatatlan góbéságokkal megáldott nép ősi szülőföldszeretetének, a fennmaradásához szükséges ösztönös magatartás példa a ma emberének.