Kissingeri fordulat a másik irányban? A politikai táj a világ színpadán folyamatosan változik, és a Kissingerhez kötődő fordulatok nem csupán a múlt emlékezetét idézik fel, hanem új irányokat is sugallhatnak a jövő számára. Henry Kissinger diplomáciai s
Az amerikai-orosz tárgyalások izgalmas és összetett témát jelentenek, amelyek mögött mély politikai, gazdasági és stratégiai érdekek húzódnak. A tét nem csupán a két nagyhatalom közötti viszony javítása, hanem a globális stabilitás és biztonság szempontjából is kulcsfontosságú. A felek célja, hogy megtalálják a közös nevezőt a konfliktusok, például a fegyverzetellenőrzés, a gazdasági szankciók és a regionális válságok kezelésében. A logika mögöttük sokszor pragmatikus, hiszen a nemzetközi színtéren a hatalom egyensúlyának megőrzése érdekében mindkét félnek érdekében áll a párbeszéd. A kérdés, hogy képesek lesznek-e túllépni a múlt sérelmein és a kölcsönös bizalmatlanságon, hogy új irányt szabjanak a kapcsolataiknak. A "kissingeri fordulat" fogalma egy új, pragmatikus megközelítést sugall, amelyben a diplomáciai eszközök és a nyitott párbeszéd előtérbe kerülnek. Ez a megközelítés lehetőséget adhat arra, hogy a felek felfedezzék a közös érdekeket, és így elkerüljék a nyílt konfliktusokat. A kérdés tehát az, hogy van-e elegendő politikai akarat és bátorság ahhoz, hogy ez a fordulat valóban megvalósuljon, és a tárgyalások ne csupán formalitások maradjanak, hanem kézzelfogható eredményekhez vezessenek.
Az utóbbi időszakban, különösen a nemrég lezajlott amerikai-orosz tárgyalások sikerének hírére, egyre többen kezdik felfedezni a nemrég elhunyt Henry Kissinger amerikai diplomata örökségét. Kissinger neve szorosan összefonódik az amerikai-kínai kapcsolatok korszakos rendezésével, amely komoly hatással volt a Szovjetunió geopolitikai pozíciójára. Most viszont egy új forgatókönyv körvonalazódik: az Egyesült Államok Oroszországgal való megállapodása esetén Kína kerülhetne nehéz helyzetbe, amely akár a szigeteléséhez is vezethet. Ezt a jelenséget "fordított kissingeri képletnek" (reverse Kissinger) nevezhetjük, utalva arra, hogy a történelmi stratégiák visszafelé is alakíthatják a nemzetközi politikai tájat.
Mi is volt pontosan az a nevezetes kissingeri fordulat, és miként zajlott le ez a folyamat? Először is, nézzük meg a történelmi kontextust, amely lehetővé tette ezt a jelentős eseményt.
Amikor 1911-ben Dr. Szun Jat-szen megkezdte a kínai forradalom útját, és megalapította a Kínai Köztársaságot, valószínűleg álmában sem sejtette, hogy az országot évtizedeken át tartó polgárháborús zűrzavar fogja sújtani. A két világháború közötti időszakban, valamint a második világháború alatt a japán megszállás és a terror egyaránt súlyosbította a helyzetet. A japánok legyőzését követően a Kuomintang, amelyet Csang-kaj Sek vezetett, és a Kínai Kommunista Párt között kiéleződött a verseny. A Kuomintang nem tudta kezelni az inflációt, a földtulajdon kérdését, a korrupciót, és a sanghaji alvilág hatásait, így politikai ereje fokozatosan elapadt. A katonaság időnként bátor ellenállást tanúsított a kommunistákkal szemben, máskor viszont tömegesen átálltak az ellenség oldalára. 1949. október 1-jén Mao Ce Tung, a kommunisták vezetője bejelentette a Kínai Népköztársaság megalakulását, ezzel lényegében véget vetve a polgárháborúnak, bár még néhány kisebb összecsapásra sor került. A Kuomintang és körülbelül kétmillió kínai menekült el Tajvan szigetére, új otthont keresve a zűrzavaros idők után.
A Szovjetunió vezette "szocialista blokk" a Kínai Népköztársaságot ismerte el, a világ többi része pedig jó ideig a Tajvanon létező Kínai Köztársaságot.
A szituáció fokozatosan elkezdett átalakulni. Nyilvánvalóvá vált, hogy a Koumintang számára a kínai területek visszaszerzése már reménytelen küldetés, és hiába tetszik vagy sem, a kommunisták által irányított Kína az "igazi" Kínának tekinthető. Rövidesen azt is világossá tették, hogy két vezető nem fér meg egy csárdában – a kommunizmus világában nem osztozhat két vezér. Kína túl hatalmas ahhoz, hogy csupán a szovjetek tanítványává váljon. A kínai forradalom és a polgárháború kulcsfontosságú eleme a külföldi befolyás ellenállásának, valamint a szuverenitás helyreállításának kérdése volt. Ez a szovjetekkel szemben is érvényesült, amelyet a "szocializmus építésének saját útja" elv hangsúlyozása is tükrözött. 1956-ban Mao küldöttei, miután némi habozást követően, beleegyeztek a magyar forradalom eltiprásába, de Hruscsov új elképzelései a kommunizmus megújítására már nem nyerték el Mao és társai tetszését. 1961-re az ideológiai szakadék hivatalosan is megjelent a két kommunista óriás között. A szovjet tanácsadók fokozatosan elhagyták Kínát, és 1969-re határkonfliktus robbant ki a két nagyhatalom között. Bár Koszigin és Csou En-laj találkozója segített némileg enyhíteni a feszültséget, az érdekellentétek továbbra is nyilvánvalóak maradtak.
Eközben az Egyesült Államokban is kezdett formálódni a reálpolitikai átalakulás. Habár a koreai háború során az amerikaiak vezette ENSZ-erők heves összecsapásokat vívtak a Kínai Néphadsereg "önkénteseivel", és Vietnamban is érezhető volt a kínai támogatás, egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy figyelmen kívül hagyni egy hét-nyolcszázmilliós (majd lassan egymilliárdos) népességgel bíró rendszert nem lehet. 1971-ben japán földön találkoztak kínai és amerikai sportolók. A két asztaliteniszező barátságos viselkedése után megnyílt a lehetőség, hogy amerikai sportolók látogassanak el Kínába. Ez az esemény alapozta meg a híres "pingpong-diplomáciát".
Ugyanennek az évnek a nyarán Henry Kissinger, a XX. századi reálpolitika nagy alakja, aki ekkor az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt, egy pakisztáni hivatalos látogatásról szó szerint beszökött Kínába. Betegséget színlelt, és átrepült Kínába, ahol Csou En-lajjal a kínai kommunista állam egyik legfontosabb vezetőjével sikeres tárgyalást folytatott. Ezt követően 1971. július 15-én Nixon nyilvánosságra hozta Kissinger küldetését és azt is, hogy elfogadta (mármint ő maga, Nixon) a meghívást egy hivatalos látogatásra a Kínai Népköztársaságba.
A kínai-amerikai kapcsolatok ugyan nem váltak felhőtlenekké ezen időszak után, azonban fokozatosan fejlődtek, és a lényegét tekintve inkább baráti jelleget öltöttek, mintsem ellenségeset. Például a kínai kormány engedélyezte amerikai felderítő állomások felállítását Hszincsiang-Ujgur tartomány területén, Belső-Ázsiában, ami lehetővé tette a szovjetek legmélyebb hátországának "átláthatóságát". Kínában 1979-től kezdődően megindult egy jelentős átalakulás, amely a kommunista gazdaságpolitika radikális megváltoztatását jelentette. Ekkoriban özönlöttek a nyugati befektetések az országba, így Kína fokozatosan a "világ műhelyévé" vált, ahol az ipari termelés jelentős része összpontosult. Az Egyesült Államok számára a legfontosabb stratégiai előny nemcsak a hatalmas kínai piac elérhetőségéből származott, hanem abból is, hogy nem két, hanem csupán egy ellenséggel – a Szovjetunióval – kellett szembenéznie.
Lehetséges, hogy a mai események mögött egy olyan párhuzam rejlik, ami új irányokat mutathat? Gondoljunk csak egy amerikai-orosz megegyezésre, amely képes lenne Oroszországot Kínától függetleníteni, ezzel pedig megrendíteni az eurázsiai tengely dominanciáját. Milyen hatással lenne ez a globális politikai tájképre?
Egyértelműen megfigyelhető, hogy a kínai részvétel szinte teljesen hiányzik az orosz-amerikai tárgyalásokból, mintha csak háttérbe vonultak volna. Jelenleg nem tapasztalunk újabb "Jaltát", ahol a világ nagyhatalmai a második világháború idején megszokott módon egyeztetnék a globális jövőt, és kijelölnék a következő évtizedek kereteit. Felmerül azonban a kérdés: vajon ez a helyzet annak a jele, hogy az Egyesült Államok sikeresen visszaállítja korábbi hegemón pozícióját ezzel a "diplomáciai puccsal"? Vagy inkább arra utal, hogy már egy új világrendszer körvonalazódik, és az USA e gesztussal csupán csatlakozik ehhez a folyamatosan fejlődő, multipoláris világrendhez?
Sajnos az "információs szupersztráda", ahogy a '90-es években elneveztük az internetet, nem igazán segít abban, hogy jobban megértsük a világ eseményeit, mint a hagyományos sajtó. Az egyetlen előny, hogy egyes hírek sokkal gyorsabban elérnek minket. De ha valaki rákérdezne, hogy pontosan mit tervez Kína, vagy milyen stratégiákkal lépnek előre, akkor a válaszok száma erősen korlátozott lenne - csupán néhány szakértő és sinológus tudna érdemben válaszolni. És ha Indiát is belevonnánk a kérdésbe, ott már tényleg elérkezne a tudomány határvonalához.
Oroszország kapcsán talán már szélesebb körű ismeretekkel rendelkezünk. Ennek tükrében a következő kérdések vethetők fel a "fordított Kissingeri képlet" fényében. Miért bízna az orosz elit olyan amerikai-európai establishmentben, amelyet a múltban többször is megvezettek? Mi indokolná, hogy az orosz külpolitika lemondjon az amerikai hegemónia – vagyis a "szabályokon alapuló világrend" – ellen folytatott "lázadás" ideológiai vezetői szerepéről? Továbbá, milyen okból adhatná fel Oroszország a nemrégiben, fizikai infrastruktúrával is alátámasztott kínai kapcsolatait?
Csak kevesen vették észre Mark Rubio, az Egyesült Államok külügyminiszterének január végén tett megjegyzését, amely így hangzott: "Az, hogy a világ unipoláris legyen, nem normális állapot. Ez egy anomáliának számít, amit a hidegháború hozott létre. Most viszont úgy tűnik, ismét egy multipoláris világ felé haladunk, ahol több nagyhatalom is jelen van a Föld különböző részein."
Ha figyelembe vesszük, hogy egy amerikai hírszerző szavaival élve "a demokraták öngyilkosságot követnek el" azzal, hogy "nem merik kiejteni az igazságot", akkor érdemes elgondolkodnunk, hogy itt nem csupán egy klasszikus kissingeri fordulatról van szó, hanem valami sokkal összetettebb jelenségről. Ha élesebben fogalmaznánk, azt is mondhatnánk, hogy ez a helyzet hasonlít arra, amikor Sztálin halála után Bérija, a hírszerzés vezetője, egy új külpolitikai irányvonalat kívánt előkészíteni. Ezen elképzelések között szerepelt, hogy cserébe egyfajta Marshall-segélyért átadja Kelet-Németországot, és kivonja a szovjet csapatokat Közép-Európából, miközben korlátozza a hadiipar forrásaihoz való hozzáférést. Azok a reformok, amelyek végül megvalósultak, csupán a Moszkvában papírra vetett, rövid életű NDK-s és magyar események (például Nagy Imre nevéhez fűződő reformok) voltak, amelyek a kommunista diktatúra enyhe ésszerűsítését jelentették. Bérija ötletei azért születtek, mert a hírszerzés segítségével képes volt kilépni a szovjet valóság szűk keretei közül, és meglátni a világot. Azonban a hatalomátvétel nem sokáig tartott, elvtársai megbuktatták, amit egyébként megérdemelt. Ezt követően a sokkal visszafogottabb Hruscsov-féle reformfolyamat és a hidegháború idején tapasztalt "olvadás" következett.
Most azonban nem Bérijáról beszélünk, hanem elhivatott és becsületes amerikai patriótákról, akik mögött egy jelentős választói többség áll. Ráadásul lehet, hogy jelenleg a "mélyállam" néhány kulcsfontosságú szereplője is a támogatásukkal bír.
