Dombóváron ősi legendák rejtőznek, mintha a kőbe vésett titkok mesélnének el egy másik világot. A kövek mindegyike egy-egy történetet őriz, amelyek évszázadok óta várnak arra, hogy felfedezzék őket. Ezek a mesék a múlt hőseiről, a rejtett kincsekről és a
Hetvenöt évvel ezelőtt a belvárosi Jézus Szíve templom elnyerte mai formáját, amely azóta is a helyi közösség szellemi központja. Az épület előzménye, amely közel három évszázada állt itt, kezdetben csupán egy szerény kis kápolna volt, amely 1725-től kezdve szolgálta a hívek igényeit. Az idő múlásával, 1757-re a dombóvári templom valódi szakrális hellyé fejlődött, méltóképpen képviselve a város történelmét és vallási hagyományait.
A jelenlegi dombóvári templom helyén, 1725-ben, a török pusztítást követő újrakezdés jeleként, kis kápolna állt itt, amelyet Szent László oltalmába ajánlott a maroknyi dombóvári közösség. A hívek szegénysége miatt akkor még nem gondolhattak arra, hogy tisztán az ő áldozatkészségükből épüljön fel egy maradandó templom - meséli Takács Istvánné helytörténész. Hála azonban Klimó György pécsi püspöknek, az építészet nagylelkű pártfogójának, valamint Dombóvár új birtokosának, a herceg Esterházy családnak, a kápolna helyén 1751 és 1757 között felépült a templom. A telket és az építőanyagot herceg Esterházy "Fényes" Miklós biztosította, a helyiek pedig fuvarral, kézi munkával és adakozással járultak hozzá az építkezéshez. A templom felszentelése 1757-ben történt. Tágabb környezetében alakult ki Dombóvár első világi központja: iskolával, községházával, hercegi házakkal és piactérrel.
A dombóvári templom és a vasút élete szorosan összefonódik, mint két régi barát, akik együtt járják az idő útjait. A templom, amely évszázadok óta őrzi a város hitét és kultúráját, nemcsak vallási központ, hanem a közösség szívverése is. A vasút viszont a fejlődés szimbóluma, amely összeköti Dombóvárt a külvilággal, lehetőségeket teremtve a lakosok számára. A templom tornya büszkén emelkedik a város fölé, míg a vonatok átszáguldanak a síneken, a két világ találkozási pontját alkotva. Míg a templom falai a hagyományokat és a múltat idézik, a vasút a jövő felé vezet. A hívők és az utazók egyaránt megtalálják itt a maguk helyét, egy újabb fejezetet írva Dombóvár történetébe. Együtt, a templom és a vasút, a város életének szövetét szövik, egyedülálló módon tükrözve a közösség fejlődését és összetartozását.
Dombóvár történetében az 1872-es év igazi fordulópontot jelentett. A vasút érkezése nem csupán az agrárszektorban dolgozó lakosság életét változtatta meg, hanem új lehetőségeket nyitott meg a városban, ahol egyre több ipari és kereskedelmi tevékenység indult, valamint egy polgári réteg is megtelepedett. Ennek következtében az összlakosság néhány évtized alatt háromszorosára nőtt, és az 1920-as évekre a templom ünnepi alkalmakra már nem tudta kiszolgálni a hívőket. Hiába szerveztek ünnepnapokon napi öt szentmisét, a templom kapuin kívül mindig sokan várakoztak, hogy részt vehessenek az istentiszteleteken.
1929-ben a Katolikus Hitközségi Tanács határozatot hozott egy új templom felépítéséről, mivel a régi már nem tudta kielégíteni a közösség igényeit. Az építkezés finanszírozására gyűjtést szerveztek, ám a gazdasági világválság nehézségei megnehezítették a tervek megvalósítását. Az 1930-as évek második felére azonban a helyzet javult: Esterházy Pál például 50 000 pengő adománnyal támogatta az új templom építését, jelentős lépést téve ezzel a projekt előrehaladása érdekében.
A háború közbeszólt
1942-ben született meg a döntés, hogy a meglévő templomot bővítik, hogy annak befogadóképessége jelentősen megnövekedjen. A második világháború azonban hamarosan közbeszólt, és a munkálatok elakadtak. A templom harangjait elhurcolták, és a folytatást számos tényező akadályozta: a munkaerőhiány, a német megszállás következményei, a bombázások pusztítása, a deportálások, valamint a szovjet megszállás és az erősödő kommunista, ateista ideológia mind hozzájárultak ahhoz, hogy a tervezett bővítési munkálatok sosem valósulhassanak meg.
