Mit lehet ennyi írásra bírni?

Életünket elkísérik utálatos mondatok. Lányom születése után a "kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond" mondattal lehetett kikergetni a világból. Gimnazistakoromban pedig, ha a képembe vágták, hogy "a tojáshéj még ott van a fenekeden". (Kicsit durvábban.) Tizenhét évesen nem sokat tudtam az életről, de a semminél többet. A kevés tudás is tudás - okoskodtam. Évtizedek elteltével sem gondolom, hogy sokat tudok az életről, ám a korábban gyűlöletes mondatokra árnyaltabban nézek vissza.

A fordulópontok egymást követik személyes történetünkben. Számomra az első, hogy a sikeres felvételi után behívtak katonának. Nem élménybeszámoló következik, milyen változásokat jelentett ez egy rendezett, értelmiségi családból érkező, főként verseket és regényeket olvasó fiúnak. Nem csak széplélek voltam. Fociztam, lázadtam, "vezérkedtem" a középiskolában, kerültem komoly vitába tanáraimmal. Nem voltam könnyen kezelhető gyerek. Mégis alapvetően nyugodt, akivel szót lehetett érteni.

A laktanyai mindennapok annyira eltávolítottak a korábbi életemtől, hogy ahhoz, hogy ezt kifejezzem, Ottlik Géza írói tehetsége lenne szükségem. A helyszín sivársága, ami körülvett, csak a levelezés révén nyújtott menedéket. Kevés embernek írtam, és még kevesebben válaszoltak, de ezek az eszmecserék – talán ez a legjobb szó rá – igazán értékesek voltak számomra. Apámmal folytatott levelezésem különleges jelentőséggel bír az ebben az időszakban zajló üzenetek között. Ő egy szemérmes, hallgatag figura volt, aki ritkán osztotta meg érzelmeit, és csak a legkivételesebb alkalmak egyikén beszélt róluk.

Majdnem azt készültöm megfogalmazni, hogy nem volt a szavak embere, de ennek pontosan az ellentéte állt fenn. Leveleiből egy olyan személyiség képe rajzolódott ki, akit eddig csak részletekben ismertem. Írásban tárta elém a lelkét. Tíz-tizennégy oldalas leveleket írt apró, de mégis jól olvasható betűkkel, mintha minden egyes szót meg akart volna örökíteni a levélpapíron, amit csak fontosnak tartott.

Legalább fél órába telt átnézni a küldeményeit, és ez alatt az idő alatt "otthon" éreztem magam. (Az újraolvasások során ez az idő még inkább kitágult.) Nemcsak azért, mert részletesen beszámolt a családi élet apróbb eseményeiről, amit persze nem mulasztott el, hanem főként azért, mert megosztotta velem olvasmányait, a világban zajló eseményeket, mindazt, ami szellemi emberként foglalkoztatta. Gondosan, ízléssel és tapintattal formálta meg a véleményét rólam és a testvéremről. Olyan témákról írt, amelyeket eddig soha, és amelyekről még egy nála nyitottabb egyén számára is nehéz beszélni. Olyan dolgokról, amelyek az élő szó súlyát még inkább megnehezítik. A távolság lehetőséget biztosított arra, hogy mindezeket a gondolatokat szabadon kifejezhesse.

Levelei valódi mesterműveknek számítottak, míg az én válaszaim sajnos gyengécskék voltak, apám írásának magasságához képest elenyészőek. Mégis írtam, mert valami belső ajtót nyitott meg bennem. Akkoriban még nem tudtam megfogalmazni, de kezdtem érzékelni, hogy az írás nem csupán szavak sorozata, hanem egyfajta lét- és gondolkodásmód. Még az a levelezés is, ami közöttünk folyt, tele volt felfedezésekkel és mélyebb értelmekkel.

Mit lehet annyit írni? Itt semmi nem történik! - zúdította rám a körletben a szakaszvezetőm, mint egy vihar. Kérdőn néztem durva társaimra, akárcsak a Hortobágy költője. Szavakba önteni a valóságot pedig szinte lehetetlen volt; egyetlen pillanatban annyi minden zajlik, hogy az embernek csak a szíve és az elméje képes felfogni.