Putyin legközelebbi szövetségese egyre inkább a győzelem küszöbén áll - vajon maradt még valami a demokrácia illúziójának háttérében?

Vasárnap a belorusz választópolgárok a szavazóurnákhoz lépnek, hogy a hetedik ciklusára is Aljakszandr Lukasenkát válasszák meg, aki 1994 óta irányítja az országot. Bár a választáson négy ellenfél is ringbe szállt, egyikük sem képviseli a valódi ellenzéki erőket, így a voksolás inkább egy előre megírt színdarabnak tűnik, mintsem a demokrácia ünnepének.

2020. augusztus 9-én tartották a független Belarusz 1991 óta tartó történetének talán legnagyobb téttel bíró választását. Bár az 1994 óta hatalmon lévő egykori kolhozelnök, a ma 70 éves Aljakszandr Lukasenka a legtöbb érdemi riválisát még a választás előtt eltávolíttatta, egyikük felesége, Szvjatlana Cihanouszkaja mégis el tudott indulni az elnökválasztáson, és egyes értékelések szerint meg is nyerte azt. A hivatalos eredmények azonban azt mutatták, hogy Lukasenka 81 százalékot szerzett, míg Cihanouszkaja csak 10 százalékot.

A választási csalás vádja után egy hatalmas tüntetés hullám söpört végig az egykori szovjet tagköztársaságban. A demonstrációk hónapokon át zajlottak, és olyan méreteket öltöttek, hogy Lukasenka hatalma már komolyan megingott. Ekkor az elnök nem habozott, és biztonságot keresve Vlagyimir Putyinhoz fordult, aki hatékony támogatást nyújtott neki, segítve ezzel hatalmának megerősítését.

A karhatalom erőszakosan lépett fel a tüntetők ellen, több száz embert bebörtönöztek, köztük ellenzéki és civil vezetőket, mások - például Cihanouszkaja - külföldi száműzetésbe menekültek.

Lukasenka számára az orosz támogatás nem volt mentes a költségektől. A 2020 előtti időszakban próbálta enyhíteni a Kreml nyomását, és a nyugati kapcsolatok erősítésére törekedett. Azonban a tüntetések brutális leverése után minden lehetőség bezárult a nyugati nyitás előtt, Minszk pedig kénytelen volt Moszkva szatellitjévé válni. Lukasenka rendszeres látogatóvá avanzsált Moszkvában, az 1997 óta formálisan létező orosz-fehérorosz államszövetség pedig egyre inkább valós tartalommal gazdagodott.

Jól mutatta Minszk Moszkva alá vetését az is, hogy a 2022. február 24-i, Ukrajna elleni inváziót egy orosz-fehérorosz közös hadgyakorlat előzte meg Belarusz területén. Később kiderült, hogy a hadgyakorlat csak ürügy volt: az orosz katonák nem mentek haza, hanem Belaruszból indították meg a Kijev elleni támadásukat a csernobili zónán keresztül. A Kijev elleni offenzíva ugyan elbukott, de Minszk továbbra is ad logisztikai és kiképzési támogatást az orosz haderőnek. A fehérorosz hadsereg Ukrajna elleni támadó műveletekben ugyanakkor nem vesz részt - igaz, felszereltsége és ütőképessége olyan gyenge, hogy érdemben nem sok segítséget jelentene Oroszország számára. Egy fehérorosz hadba lépés viszont újabb elégedetlenség kitörését kockáztatná az országban, amire pedig sem Lukasenkának, sem Putyinnak nincs szüksége.

Belarusz legfőbb szerepe Putyin számára a Nyugattal szembeni hibrid hadviselési stratégiákban rejlik, ahol a két ország szoros együttműködése kulcsfontosságú tényezővé válik.

Már hónapokkal az ukrajnai háború kitörése előtt elkezdődött közel-keleti migránsok szervezett szállítása a fehérorosz-lengyel határhoz, hogy a lengyel oldalra történő "átdobásukkal" túlterheljék a lengyel hatóságokat. Varsónak komoly erőfeszítésébe került megfékezni az illegális bevándorlók áradatát, és még kerítést is emeltek a fehérorosz-lengyel határra. Tavaly tavasszal Oroszország atomfegyvereket telepített Belarusz területére, amivel bár a nukleáris fenyegetettség szintje jelentősen nem nőtt meg (az atomfegyvereket továbbra is az oroszok kezelik), de Putyin kettős üzenetet küldött: egyrészt jelezte, hogy Belarusz végérvényesen Moszkva befolyási övezetébe került, másrészt a Nyugat, elsősorban Lengyelország és a balti országok felé azt üzente, hogy nem fél közelebb menni a NATO határaihoz.

A 2020-as események óta Lukasenka önállósága erőteljesen megcsappant. Talán az egyetlen jelentős lépése, amellyel a nemzetközi közvélemény figyelmét felkeltette, az volt, hogy részt vett Jevgenyij Prigozsin 2023-as Wagner-lázadásának kezelésében. Közvetítőként működött a zsoldosvezér és a Kreml között, és ezt követően felajánlotta, hogy a Wagner-zsoldosokat Belarusz földjére telepíthetik.

A január 26-án esedékes elnökválasztás különösebb izgalmakat nem tartogat.

A Nyugat már előre jelezte, hogy színjátéknak tartja a voksolást, és nem fogja elismerni az eredményét. Formálisan még megtartják a demokratikus választás díszleteit: Lukasenkával szemben négy elnökjelölt indul, sőt még nemzetközi megfigyelők is érkeznek, többek között jó minszki és moszkvai kapcsolatokkal rendelkező politikusok Svájcból és Lengyelországból.

Lukasenka a demokratikus látszat fenntartása érdekében az utóbbi hónapokban több mint 200 politikai foglyot szabadon engedett. Ugyanakkor ez a lépés csupán egy csepp a tengerben, hiszen a rezsim börtöneiben még mindig több mint 1200 politikai elítélt szenved.

A külföldön élő emigráns ellenzéki vezető, Cihanouszkaja, korábban arra bátorította honfitársait, hogy bojkottálják a választást, és hangsúlyozta, hogy ne vegyenek részt tüntetéseken, mivel azok súlyos megtorlást vonhatnak maguk után. A volt elnökjelölt megjegyezte, hogy szerinte az egész választási folyamat csupán egy színjáték, amelynek célja, hogy elfedje a valóságot. Kedden Cihanouszkaja arról is kifejtette véleményét, hogy Lukasenka a politikai foglyok egy részének elengedésével csupán a nyugati közvéleménynek próbál kedvezni, remélve, hogy ezzel enyhíthet a Belarusz ellen bevezetett szankciókon. Azonban hangsúlyozta, hogy ez a lépés nem jelenti a represszió csökkentését.

Lukasenka győzelme tehát borítékolható, ami újabb formális pecsétet üt a több mint 30 éve regnáló elnök hatalmára. Igaz, ez a hatalom maga is egyre inkább formálissá válik.