A skanzen egy varázslatos hely, ahol a múlt és a jelen találkozik. Ezek a szabadtéri múzeumok nem csupán épületeket őriznek, hanem a régi életforma, hagyományok és mesterségek szellemét is. A látogatók sétálhatnak a régmúlt falvakon, megcsodálhatják a hag
Gyerekkoromban én is egy varázslatos világra vágytam, ahol zebrák, antilopok és hatalmas elefántok népesítik be a birtokot, és ahol Hemingway szellemében tarthatnék szafarit a barátaimnak – mindezt úgy, hogy egyetlen állatot sem bántunk. Ahogy teltek az évek, az álmaim fokozatosan átalakultak: először csak egy kényelmes kollégiumi szoba, majd egy elviselhető albérlet, később pedig egy megfizethető lakás, végül pedig egy olyan kertes ház képe kezdett körvonalazódni, ahol egy kisebb kutya szabadon szaladgálhat. Mivel a politikai élet szereplőit gyakran egyfajta felnőtté nőtt gyermekekként látom, egyáltalán nem lep meg, hogy a hatvanpusztai birtokokon néha olyan jeleneteket figyelhetek meg, amelyek éppen ezt a gyermeki játékosságot tükrözik.
Azért néha, mert a gazdáik mindent elkövetnek, hogy az "építés alatt álló gazdaság", ahogy Orbán saját birodalmát jellemzi, ne kerüljön a kíváncsi szemek elé a méreteivel, fényűző körülményeivel és túlkapásaival együtt. Ez teljesen érthető, hiszen csak az, ami Hadházy létrájáról látható, alapjaiban módosítja azt a képet, amelyet a NER tábornoka oly gondosan felépített magáról a pálinkázós, kolbásztöltögetős és danolászós pillanatokban. Valójában ő is csupán a nép fia, csupán annyi különbséggel, hogy hatalommal bír, de azt is csak a mi érdekünkben használja. Igazi muszáj Herkules ő, akinek a zsebében csupán néhány garas cincog. A Covid utáni kijelentése, miszerint bérből és fizetésből élőként őt is sújtotta anyagilag a járvány, csak Hatvanpuszta nélkül érthető. Olyan, mintha megpróbálnánk elhitetni, hogy ez valóban hihető.
Míg Mészáros antilopjai csupán egy régi vicc újabb variációja, addig Orbán birtoka valódi karaktergyilkosság. Olyan önleleplezés, amely olyan "ihletett" vezetőkkel sodor egy sorba, akikkel a látszat szerint sem szívesen vállalnának közösséget. Emlékeznek Janukovics állatkertjére, ami Kijevtől harminc kilométerre terült el egy luxusbirtokon? Ott is voltak pávák és antilopok. Ceausescu bukaresti rezidenciáján, ami a XV. Lajos korának stílusát giccsesen idézte, csaknem egy tucatnyi kitömött zsiráf-, elefánt- és antilopfej díszelgett a falakon. (Az antilop vajon olyan, mint a királyok jogara? Titkos státuszszimbólum, hasonlóan a lakótelepen felturbózott BMW-hez?) Ma már mindez csupán látványosság, a hatalom bárki által látogatható múzeuma. Jelenleg még nem tudni, hogy unokáink Hatvanpusztát vidéki Versailles-ként mutogatják-e majd a nem is annyira meglepett látogatóknak, de a lehetőség adott. A történelem ritkán kedvez a mértéktelenségnek.
Orbán ebben a vonatkozásban talán visszafogottabb, hiszen jelenleg még a közeli szomszédságban tartja az egzotikus állatokat, és viszonylag ügyesen távol tartja magát a nyilvános botrányoktól. Amíg az általa irányított rendszer nem emelhető a kelet-európai diktatúrák szintjére, addig a mesés gazdagságra és a fényűzésre való titkos hajlandósága mindenképpen figyelemre méltó. Ő időben rájött, hogy Hatvanpusztához úgy is el lehet jutni, ha nem zsarolja ki a környezetét, hanem okosan osztogat, ügyelve arra, hogy a köreibe tartozó feleségek is megvillanthassák a luxust. Sokkal inkább a Rogán feleségének milliós táskáiról beszéljenek, mint az ő kis hétvégi házáról. De most már ez a látszat sem fenntartható. A szerénység álcája alól lassan kibújik a valódi gazdagság.
