IV. Béla kétszeresen élvezhette a koronázás megtiszteltetését | 24.hu

A később második honalapítónak nevezett király trónra lépésével új korszak kezdődött az országban.

IV. Bélát a történelemkönyvek általában a tatárjárás és az ország újjáépítése kapcsán emlegetik, de érdemes megjegyezni, hogy már fiatal korában is a politikai intrikák sűrűjében találta magát. Uralkodásának kezdeti időszaka sem volt mentes a feszültségektől és ellentmondásoktól, hiszen a trónra lépése után azonnal szembesülnie kellett a hatalmi harcokkal és a belső viszályokkal, amelyek meghatározták a királyság sorsát.

Az 1206-ban született Béla életének első nagy megrázkódtatása az volt, hogy édesanyját, Merániai Gertrudist valószínűleg a szeme láttára gyilkolták meg az összeesküvő országnagyok 1213 szeptemberében. Ez az élmény minden bizonnyal komoly befolyással volt későbbi politikájára, ahogy az is, hogy apja, II. András egyetlen főbűnös, Péter ispán kivételével gyakorlatilag futni hagyta az elkövetőket.

A merénylet persze csupán egy brutális megnyilvánulása volt a nemesség egy jelentős részében felgyülemlő elégedetlenségnek II. András intézkedéseivel szemben. A király ugyanis alapjaiban rendítette meg a korábban fennálló berendezkedést azzal, hogy egyik oklevelének megfogalmazása szerint, "az adományozásnak a legjobb mértéke a mértéktelenség" alapelvét betartva tömegesen ajándékozta el az ország földállományának nagyjából kétharmadára rúgó királyi birtokokat.

Az adakozásból kimaradó nemesek természetesen nem nézték jó szemmel azt, hogy a bárók szűk csoportja, valamint a királyné rokonsága hatalmas vagyonra és befolyásra tesz szert - és az elégedetlenkedők hamarosan az ifjú Béla herceg mögé sorakoztak fel. Persze ekkor Béla még csak eszköze lehetett a játszmáknak, hiszen nyolcéves volt, amikor az "ellenzék" elérte, hogy még apja életében királlyá koronázzák 1214-ben. A cél az volt, hogy a királyi udvarral szemben egy másik hatalmi központ jöjjön létre a kis herceg körül.

A következő évek során a trónörökös-társuralkodó Béla hatalmának növelésére tett erőfeszítések eredményeként, 1220-ban András a jelentős kiterjedésű és jövedelmező Dalmácia és Horvátország uralkodójává tette fiát. Az Árpád-korban a dukátus intézménye mély gyökerekkel bírt, de András jól tudta, hogy ez a pozíció komoly fegyver lehet a királlyal szembeni lázadásra, hiszen ő maga is e stratégiát alkalmazva harcolt bátyja, Imre ellen nem sokkal korábban. Az esetleges konfliktusok elkerülése érdekében 1226-ban úgy döntött, hogy a hercegséget inkább Erdélybe helyezi át.

Bár a fegyveres összecsapások végül elmaradtak, Béla, a fiatal herceg, egyre határozottabban szembeszegült apja politikai irányvonalával. András király 1235. szeptember 21-én bekövetkezett halála után Béla, mint új és immár egyedüli uralkodó, készen állt, hogy megvalósítsa elképzeléseit. IV. Béla megkoronázására 1235. október 14-én került sor, amikor az esztergomi érsek átvette a koronát, így egy új, izgalmas fejezet kezdődött a Magyar Királyság történetében.

Béla szimbolikus és nagyon is gyakorlati intézkedésekkel rögtön jelezte is, hogy szakít apja gyakorlatával:

András kegyeltjei kétségtelenül nehezen viselték a kialakult helyzetet – a feszültség fokozódott a király és a bárók között. Nem tudjuk pontosan, hogy Béla megújította volna az országot, vagy inkább a polgárháború felé terelte volna ifjúsága hevében, hiszen a tatár támadás "megoldotta" a belső feszültségeket. Valószínű, hogy még egy erősebb és egységesebb Magyar Királyság sem lett volna képes sikeresen megküzdeni a félelmetes ellenséggel, így a katasztrófa szinte elkerülhetetlennek bizonyult. Ez a tragikus helyzet viszont lehetőséget teremtett Bélának, aki Muhinál éppen csak megmenekült, hogy ifjonti szenvedélyét félretéve, igazi államférfiként kezdje meg az ország újjáépítését.