**Párhuzamos Világok: Szeifert Natália az Emberi és Agyi Kapcsolatok Mélyére Merül** A párhuzamos világok fogalma gyakran a sci-fi regények és filmek világában elevenedik meg, de mi történik, ha ezt a koncepciót az emberi kapcsolatok és az agyi funkciók
A "A magány regénye - a Hóember a Naprendszerben" című mű főszereplője egy lenyűgöző monológ keretében tárja fel, hogyan távolodik el fokozatosan a valóságtól. Ebben a folyamatban a múlt emlékei és életének meghatározó alakjai élénken elevenednek meg. A szerzővel folytatott beszélgetésünk során a magány romboló hatásáról, az idő múlásáról, a tudomány világáról, sőt, még Káposztásmegyer rejtett szépségeiről is szó esett.
Hogyan formálódott meg a panelházban, egyedül élő egykori fizikus karaktere a könyvem lapjain? Az inspiráció forrása az emberi lélek mélységeiben keresendő, ahol a magány és a tudomány iránti szenvedély találkozik. A főszereplő nem csupán egy lakás négy fala között létező figura, hanem egy komplex személyiség, akinek élete a fizika törvényeivel és a mindennapi kihívásokkal van átszőve. Az ő története a felfedezés, a veszteség és az önmagunkra találás útján bontakozik ki, a panelház szürkesége mögött pedig színes álmok és emlékek rejtőznek.
Az életem során megannyi karakterrel találkoztam, akik mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy a tapasztalataim gazdagabbá váljanak. Az idősebb férfiak, akikkel megoszthattam pillanataimat, gyakran beengedtek a magányukba, és ezáltal betekintést nyerhettem a belső világukba. Az őszinte beszélgetések során arra jöttem rá, hogy egy szétesés történetét hitelesen tudom elmesélni. A nehézség azonban abban rejlik, hogy sosem láthatjuk igazán, mi zajlik valakinek a fejében, amikor a tudatosság határvonalai kezdenek elmosódni, és amikor a valóság egyre távolabb kerül tőlük. Az egészségügyi pályám során számos módon szembesültem ezzel a jelenséggel. Nem véletlen, hogy nem azonnal, hanem sokkal később kezdtem el írni az élményeimről: azóta rengeteget gondolkodtam rajtuk, és számos beszélgetést folytattam olyan emberekkel, akik saját hozzátartozóik vagy barátaik révén tapasztalták meg ezt a nehézséget. A tapasztalataik között sok közös vonás rejlik, ami még inkább rámutat arra, hogy mennyire bonyolult és fájdalmas lehet ez az út.
Milyen alapvető ismeretekkel rendelkezhetünk erről a folyamatról?
Az elme szétesésének témáját kívántam körüljárni, de valójában inkább a valóság fragmentálódását szerettem volna bemutatni a karakter szemszögéből. Úgy vélem, hogy nem az elme omlik össze, hanem egy alternatív rendszer kezd el dominálni, amelyben az érintettek mozognak. A legfrissebb kutatások is arra utalnak, hogy sok esetben az emberek a saját belső logikájuk szerint építenek fel egy összefüggő, működő valóságot, mintha egy párhuzamos dimenzióban léteznének. A személyes tapasztalataim alapján, ha mint külső megfigyelő vagy segítő elfogadom ezt a belső világot, és részt veszek a „játékaikban”, akkor könnyebbé válik a közlekedésünk ebben a különös térben. Egy gondozóházban, ahol dolgoztam, gyakran előfordult, hogy egy idős lakó elindult valahová, például a boltba. Ilyenkor én is belevetettem magam a játékba, és azt mondtam, hogy rendben, menjünk a boltba. Ekkor nem próbáltam visszatéríteni a valóságba, hanem hagytam, hogy együtt haladjunk, és ezáltal lehetőség nyílt a közös működésre. Azonban a boltba végül sosem jutottunk el, és bár ez a megközelítés egy ideig működőképes volt, hosszú távon nem jelentett tartós megoldást.
A regényét "A magány könyve" címként emlegetve, egy lényeges társadalmi kérdést helyezett a középpontba: a közösségek széthullását és a modern kor elmagányosodásának jelenségét. Ez a téma rendkívül aktuális, hiszen napjainkban egyre több ember tapasztalja a társas kapcsolatok hiányát és az egyedüllét súlyos következményeit.
Bár a tudomány még nem tudja teljesen feltárni, mi áll a tudat megbomlásának hátterében, az tény, hogy a magány drámai hatással van az egészségünkre, mint egy rejtett katalizátor, amely számos betegség kialakulását vagy súlyosbodását idézi elő. Kutatások során megfigyelték, hogy bizonyos fehérjék szintje megnövekszik a magányos emberek szervezetében, gyulladásos folyamatokat generálva és felgyorsítva a szellemi leépülés folyamatát. A társas kapcsolatok hiánya felborítja az agy kémiai egyensúlyát, így nem meglepő, hogy az izoláció egyre inkább jellemző a modern életstílusra. A történet főszereplője nyugdíjba vonul, felesége elhunyt, barátai elértek egy olyan korba, amikor már nem tudnak találkozni, és gyermeke is felnőtt, saját életét éli. Rövid időn belül minden olyan stabil pont eltűnik körülötte, amely segíthetne megőrizni szellemi és fizikai frissességét. A nagycsaládok, közösségek és a régi "falusi" életforma szinte teljesen eltűntek. Az emberek alig ismerik egymást, és a kölcsönös beszélgetések is ritkaságnak számítanak. A könyvben van egy erőteljes jelenet, amikor a főszereplő ösztönösen érzi, hogy meg kellene szólítania valakit, pedig mindig is került mindenfajta idegen interakciót. Az utca zaja, az emberek zárkózott viselkedése, mind-mind távol tartották egymástól. Ám most, ahogy a magány egyre mélyebbre húzza, tudja, hogy ha nem lép kapcsolatba valakivel, még inkább elszigetelődik. E pillanatban a szívének egy hangja figyelmezteti: a kapcsolatok értéke felbecsülhetetlen, és a csend már nem lehet az egyetlen társ.
A megöregedés és az elmúlás kérdése már az Örökpanoráma című regényében is középpontba került, de a szerző korábbi műveiben is gyakran felmerült. Mi lehet az oka ennek a mély és tartós vonzalomnak a téma iránt? Milyen élmények, gondolatok vagy akár kulturális hatások formálják ezt az érdeklődést?
Néha eszembe jut, hogy nem teljesen normális, ha az ember egész életében ekörül forog, ezen gondolkodik. Talán azért foglalkoztat a kérdés fokozottan, mert a szüleim már elég idősek voltak, amikor születtem. Majdnem olyan idősek, mint az osztálytársaim nagyszülei. Keveset voltam gyerekek között, az életem kezdetétől felnőttek és öregek vettek körül. Ráadásul emiatt egészen fiatalon megtapasztaltam azt, hogy milyen az, amikor az egyik szülő betegsége miatt szétesik a család. Korán, huszonegy évesen elvesztettem az anyukámat, akire gyakorlatilag egészségesként alig emlékszem, utána már az édesapám is leszállóágba került. Így már nagyon fiatalon találkoztam az időskori leépüléssel, az elmúlással, és ezek máig nagyon erősen meghatározzák a gondolkodásomat.
Lehetséges, hogy gyermekként már találkozott az elme megbomlásának jeleivel?
Egy különösen erős emlék él bennem a nagymamámmal kapcsolatban, aki idős korában furcsa viselkedése miatt került hozzánk. Emlékszem, hogy éjszaka, amikor mindenki aludt, ő hirtelen útnak indult, mintha egy sosem látott helyre tartott volna. Éppen tizenegy-tizenkét éves voltam, és ijedten próbáltam beszélni vele, segíteni neki, de láttam, hogy valahol egészen távol jár, talán a gyermekkora emlékeiben. A sötét éjszaka csendjében a tekintetén keresztül éreztem, hogy nem ismer meg, és ez a felismerés rémülettel töltött el, mélyen belém ivódott. Később kiderült, hogy egy rosszul beállított gyógyszer okozta ezt a zavart, ami végül elmúlt, és ő visszatért hozzánk. Emiatt nehéz számomra egyértelműen címkézni, hogy mi történik a regény beszélőjével, hiszen sokféle ok vezethet hasonló állapothoz, akár átmenetileg is.
Nekem is van egy emlékezetes élményem a nagymamámról, aki hosszú ideig fekvőbeteg volt. Ekkoriban gyakran zavartnak tűnt, ám éjszakánként szinte varázslatos módon hosszú verseket suttogott magában. Érdekes, hogy élete során sosem foglalkozott különösebben az irodalommal, mindössze a nyolc általános iskolát végezte el. A főszereplő monológjában is néha fel-felbukkannak József Attila gyönyörű verssorai, mintha az emlékezet mélyéből törnének elő, és ezzel egy új dimenziót adva az éjszakáknak.
A gyermekkori és fiatalkori emlékek ebben az időszakban újraélednek, és a versek különösen mélyen rögzülnek az elménkben. Talán ez is az irodalom hatalmát tükrözi. Amikor minden más támasz eltűnik, ezek a versek maradnak, még azok is, amelyeket valaha talán csak kötelező elvárásként tanultunk meg. Ezek a szavak, mint szilárd horgonyok, még mindig összekötnek minket a világgal. A regény főszereplője például József Attilát tartja a kedvenc költőjének, és időnként felidéz egy-egy verssorát. Ő is abba a generációba tartozik, ahol divatos volt, hogy az emberek tiszteletből megtanuljanak verset azoknak, akiket igazán szeretnek. Nem véletlen, hogy mikor és mi jut eszébe; ha nyomozni kezdünk a hozzájuk tartozó költemények után, világossá válik, miért éppen az adott sorok kerülnek elő az adott szituációban.
A regény fizikus beszélője a tudományba is próbál belekapaszkodni, például függvényekkel leírni a saját élete alakulását. Már az Örökpanorámában is nagyon markánsan jelen volt a tudomány, és érződik a szövegeken, hogy komoly kutatómunka van mögöttük. De honnan ez az erős érdeklődés, ez esetben például a csillagászat iránt?
Nagyon érdekel a tudomány, úgy gondolom, a világ megismeréséhez hozzátartozik, hogy minél szélesebb körűen tájékozódjunk. Az író pedig alighanem a világot akarja megismerni, megírni. Próbálom követni azokat a cikkeket, híreket, amik laikusoknak szólnak ezekről a témákról. Az űrkutatás és a csillagászat, és hogy hol van a helyünk a világban, gyerekkoromtól kezdve kifejezetten érdekelt. Úgy gondolom, hogy magát az embert sem csak szellemi szinten érdemes tanulmányozni, hanem biológiai lényként is. Ahogy aztán az őt körülvevő teljes élővilágot, és ha már itt vagyunk, akkor nyilván a Földet mint bolygót, és az egész univerzumot, ami körülvesz minket. Annyira jó, hogy az ezekkel kapcsolatos friss tudás már mindenki számára hozzáférhető, a napom egy részét azzal töltöm, hogy tudományos témákban olvasok. Ha Stephen Hawkingtól Az idő rövid történetét elolvassa az ember, akkor utána biztosan kicsit másképp tekint a világra. De nagy kedvencem a Michio Kaku nevű fizikus is, aki nagyon szórakoztatóan, könnyedén tudja az egyébként hatalmas tudásának egy részét átadni. A magyarok közül Csányi Vilmost is nagyon szeretem, amikor az ő könyveit olvasom, sokszor gondolok arra, hogy ha nem írnék, talán etológusnak kellett volna lennem. Csak éppen, amikor én arról gondolkodtam, hogy mi legyek, valószínűleg még nem is tudtam róla, hogy létezik ilyesmi.
A regény középpontjában álló karakter szüntelenül azon tűnődik, mi lett volna, ha más irányt vesz az élete. Vajon képes-e túllépni ezeken a visszatérő kérdéseken, vagy az élet alternatív forgatókönyvei örökre fogva tartják? Mennyire nehéz elengedni a múlt árnyait, és szembenézni a jelen valóságával?
Bizonyára a legtöbb ember végül eljut arra a pontra, ahol beteljesíti álmait, vagy legalábbis megbékél azzal, ami lett belőle. De ez a figura más. Az élet valahogy elkerülte, nem igazán vállalta a felelősséget a saját útjáért. Ugyanakkor azt is hiszem, hogy ez részben a szerencse függvénye is. Faluból indult, továbbtanult, feleségül vette a nőt, akit szeretett – tehát tett néhány fontos lépést. Mégis, úgy tűnik, hogy az élet csak sodorta őt, és nem tudja elengedni a múltat, mert volt egy világos víziója arról, hogyan alakulhatott volna másképp az élete.
A regény egyik kulcsfontosságú pillanatában felfedezzük, hogy a férfi a Szegély nevű faluból érkezett. Ezt a különleges települést Ön teremtette meg, és az előző regényében már betekintést nyerhettünk a falujának történetébe. A szereplők mindannyian egy alternatív univerzumban léteznek, ahol a fantáziája életre kelti a valóság határait, és egy egységes világban fonódnak össze sorsuk.
Valóban, az írás és az irodalom olyan, mint egy varázslatos párhuzamos univerzum, amely a gondolataimban bontakozik ki. Az a képesség, hogy a karakterek egyik történetből a másikba léphetnek, számomra szinte magától értetődő. Olyan érzés, mintha egy titkos kapu nyílna meg előttem, ahol a szavak és a történetek határvonalai elmosódnak.
+1 KÉRDÉS
Káposztásmegyer, a szöveg egyik kulcsszereplője, ahol Ön is otthonra lelt. Ki gondolta volna, hogy ez a külvárosi lakótelep, amely a fővárosiak szemében a város szélén helyezkedik el, ennyire inspiráló környezetet nyújthat?
Azért is helyeztem oda a történetet, mert rájöttem, hogy Káposztásmegyer csak egy szürke folt a város térképén, amiről annyit tudnak az emberek, hogy csúnya emeletes házai vannak. Izgalmas ötletnek találtam ide helyezni a figurát. Én nagyon szeretem ezt a környéket, tömegközlekedéssel egyáltalán nincs olyan messze a belvárostól, és sok a zöld. Kisvárosias jellege van, ott vannak a szokásos figurák a kisbolt előtt. Közben nagyon ellentmondásos, hogy bár rettenetesen sokan laknak itt, kis túlzással egy házban akár annyian, mint egy kisebb faluban, és mégis nagyon kevesen ismerik egymást. Egy ilyen tömbházban is nagyon magányos tud lenni az ember, nem ismerjük a szomszédainkat, nem szólunk egymáshoz. Máskor meg valami cél érdekében összefognak az emberek, és nagyszerű dolgok történnek, például a regényben megjelenő játék medve valóban ott ül az Óratorony alatt, és valóban tesznek köré játékot, könyvet, egyéb holmit az emberek egymásnak. Ez a regény arra is lehetőséget adott, hogy beleássam magam a hely történetébe, megnézzem, mi volt itt a panelok előtt, honnan ered az utcák neve, hogyan népesült be az új lakótelep, milyen volt Újpest és Budapest, amikor a főszereplőm fiatal volt.
Szeifert Natália egy különleges személy, aki mindig is kiemelkedett a környezetéből. Az ő neve egyet jelent a kreativitással és az inspirációval. Natália nemcsak tehetséges, hanem szenvedélyes is, és ez a szenvedély áthatja minden tevékenységét. Legyen szó művészetről, tudományról vagy közösségi projektekről, mindig arra törekszik, hogy valami egyedit és maradandót hozzon létre. Az ő története példa arra, hogyan lehet a szenvedélyt és az elkötelezettséget a mindennapi életben megjeleníteni.
(Zirc, 1979) Mészöly Miklós-díjas író, szerkesztő. 2020 óta Szövegműhely néven írószemináriumot vezet. Regényei: Láz (2012), Az altató szerekről (2017), Mi van veletek, semmi? (2019), Örökpanoráma (2022), Hóember a Naprendszerben (2025). Budapesten él.
